A legtöbb anya életében elérkezik a nap, amikor vissza kell térni a munkába. Kinek az anyagiak miatt, kinek egyszerűen csak a civilizációba való visszatérés hiányzik, igazából mindkét indok érthető. Vannak, akik meg tudják oldani a gyermekfelügyeletet családdal vagy bárhogy, vagyunk akiknek a bölcsi maradt, nyilván némi aggodalommal, hogy jó lesz -e ez mindenkinek vagy sem. A bölcsis kérdést egy másik bejegyzésben már megírtam, itt találjátok.

Mikor a kisfiam 16 hónapos volt, megpályáztam egy új pozíciót a cégnél, ahol már négy és fél évet dolgoztam korábban. A korábbi pozícióm felé voltak fenntartásaim, mert bár nagyon szerettem, gyerek mellett nehezen láttam kivitelezhetőnek, mert a beosztás miatt nehéz lett volna pl. a sok betegséget kezelni és emiatt kimaradni. Az új pozícióm azonban sokkal rugalmasabb ennél, jelenleg is ebben dolgozom és nagyon szeretem, régóta szerettem volna ezen a területen dolgozni.

Az egyetlen nehézsége az, hogy sajnos sok utazással jár, legalábbis nekem soknak tűnik ahhoz képest, hogy korábban szinte soha nem voltam távol a kisfiamtól. A visszatérésemet követően letöltöttem a korábban felgyűlt szabimat, ami alatt a beszoktatást is sikeresen teljesítettük, utána viszont el kellett kezdenem a tréninget és a munkát. Kezdetnek kétszer is ki kellett utaznom külföldre 3-4 napra, onnantól pedig a szokásos rutin szerint nagyjából havonta egyszer kell utaznom 2-3 napra. Ha nem lenne gyermekem, nagyon élvezném az utazásokat, így azonban minden alkalommal úgy érzem, hogy a szívem egy darabja otthon marad.

Szerencsére azért idővel ez is könnyebb, ez a jóhírem azoknak, akik hozzám hasonlóan nehezen szakadnak el a csemetéjüktől. Nyilván most nem könnyű az elindulás és maga a gondolat, hogy pár napot nélkülöznöm kell a kicsimet (aki már nem is olyan kicsi), de erre szükség van. Nem csak azért, mert ez a munkám, amiért a fizetésemet kapom, de egyben olyan munka ez nekem, amiben örömömet lelem és amiben fejlődhetek, emberekkel lehetek és közben erősít is. Nem beszélve arról, hogy mikor hazaérek teljesen másképp látom a kapcsolatunkat és sokkal értékesebbnek tűnik az idő, amit együtt tölthetünk.

Milyen következményei vannak ennek az életformának?

• Megerősít abban, mennyire fontosak az együtt töltött pillanatok. Jobban értékelem utazás előtt és után is azokat az időket, amikor együtt lehetünk, kevésbé vagyok türelmetlen – bár az is igaz, hogy az utazás előtti napok megviselnek, ilyenkor szomorúbb vagyok és többet szorongok a rám váró elszakadás miatt.
• Kiszakít kicsit a mókuskerékből, amikor minden hét minden napja hasonlóan telik. Igaz nem történik minden nap ugyanaz, sokrétű feladataim vannak és ettől szeretem annyira, de valahol a rutin mégis elég hasonló: reggel vinni a kicsit bölcsibe, aztán egész nap munka, este elhozni őt és a megszokott időben pancsi, lefekvés, másnap pedig megy minden az elejéről.
• Még ha kötelező jelleggel is, de kikapcsolódom. Az ilyen elutazások alkalmával mindig van legalább egy közös vacsora vagy egy nagyobb csapatépítő program, ami végül mindig jól sikerül. És egyben alhatom át az éjszakát, ami nem mindig hosszú, de legalább koncentráltabb és nem kell felkelnem a legmélyebb álmomból az éjszaka közepén többször is. :)
• A gyerkőc is ragaszkodóbb, miután hazaérek. Sajnos van úgy, hogy inkább nyűgösebb és éjjel is többet ébred, valószínűleg ilyenkor jön ki rajta, hogy „itthon hagytam”, de sokkal többet bújik és szeretget.
• A gyermeknek is kialakul egy értékrendje, ami pozitív hatással lehet a jövőbeni szemléletére. Ha azt látja gyerekkorában, hogy az élet természetes velejárója, hogy a szülők dolgoznak, benne is nagyobb eséllyel alakul ki egy megfelelőbb értékrend. Ez bizonyos lemondásokkal is jár, amiben muszáj egyensúlyt találni, mert nyilván nem egészséges állandóan nélkülözni egymást, de ha megfelelően kezeljük együtt a helyzetet, akkor később a gyerek javára is válhat. Felnéz a szülőkre, hogy mi mindent tesznek meg a családért és neki is ez lesz a természetes.

Alkalmanként, főleg az elején, voltak nehéz időszakok. Ki kellett alakítani egy rutint, ami segít neki is átvészelni azt a néhány napot, mikor anya távol van és közben vannak praktikák, amiket be lehet vetni.

Bevált módszerek

• Kell egy anyapótlék, aki eltereli a figyelmét arról, hogy anya hiányzik. Ez persze nem azt jelenti, hogy anya már nem is hiányzik és azt sem, hogy apával nincsenek meg jól, de ha 2-4 napra utazom, muszáj hogy legyen itt mami vagy nagybácsi, akivel nagyon jól érzi magát és pótolja a hiányomat. Persze van, hogy utolsó nap már ez sem segít, de az idő nagyobb részét le lehet fedni olyan személlyel, akinek nagyon örül és akivel szívesen van együtt. Persze az egésznapos bölcsi sokat segít abban, hogy csak a reggeli 1-2 órát és a délutáni/esti 3-4 órát kelljen megoldani.
• Napi kapcsolattartás, de kizárólag reggel! Onnantól ha kicsit szomorúbb vagy nyűgösebb is, a bölcsiben „elfelejti” és nem áll fenn a veszélye, hogy zaklatottan kell lefeküdnie, amitől rosszat álmodik vagy rosszul alszik és ettől mindenki kialvatlan és frusztrált lesz. Így reggel beszélünk pár percet Face Time-on, már ő szokott szólni apának, hogy hívjuk anyát és mivel imádja letenni a telefont, még az elbúcsúzás sem okoz nagy gondot.
• Csak utazás előtti nap szólok neki, hogy elutazom. Így elkerülhető az, hogy napokig frusztrált legyen attól, hogy mikor utazom már el, viszont mégis megbeszélhetem vele, hogy mikor megyek el és mikor jövök haza. Persze az első pár alkalommal próbáltam hozzászoktatni a gondolathoz és már 2-3 nappal előre adagoltam neki az infót, mert azt gondoltam másfél évesen ezt így kell, de viszonylag hamar rájöttem, hogy ez szükségtelen „feszültségkeltés”. Mostanra eljutottunk oda, hogy megérti, ha el kell mennem, igaz elmondja azt is, hogy „szomorúak leszünk apával”, de legalább tudok neki segíteni abban, hogy ezt feldolgozzuk.
• Ha nem túl késő este száll le a gépem, akkor vagy kijönnek elém, vagy megvárnak ébren, hogy velem aludhasson el. Azért ezt mindig az adott szituációra bízzuk – ha nyűgös és fáradt, akkor mehet nélkülem is aludni, de volt már hogy ennek ellenére „megvárt”, apával nem aludt el egy óra alatt sem, de én ahogy megérkeztem, a nagy izgalom ellenére 10 perc alatt már aludt is. Éjjel ilyenkor azért többször is megnézi, hogy biztosan megvagyok még. :)

Azt is hozzá kell tennem, hogy ezek általánosságban igazak, de vannak kivételek. Sok változás történik a kicsi életében és attól is függ, hogy ezeket hogyan tudja feldolgozni. Szerencsére eddig nem volt olyan, hogy betegen kellett itthon hagynom és remélem is, hogy nem is lesz ilyen, abba a szívem szakadna meg. Tény, hogy az elején több nehézség is volt, mire sikerült kialakítanunk egy rendszert arra, hogyan tegyük számára is könnyebbé az elválást. Azt azért még a mai napig nem sikerült megoldanom, hogy nekem könnyű legyen. Könnyebb az igaz, de még mindig érzem napokkal előre, hogy nehezen szakadok el a családtól, mintha valami hiányozna belőlem nélküle. Mikor ott vagyok messze már könnyebb, mert a munka „kikapcsol” és eltereli a figyelmemet és erre próbálok indulás előtt is gondolni, hogy az elindulás is zökkenőmentesebb legyen.

Azt azért fontos itt megemlítenem, hogy akadt olyan alkalom is, amikor viszont hazaérkezéskor teljesen elutasító volt velem. Mikor nagy boldogan beléptem az ajtón és vártam, hogy a kicsi a nyakamba ugrik, nagy szomorúság volt azt látni, hogy össze van zavarodva és bújik a mamához és azt mondja, „anya ne!”. Persze ilyenkor tudtam, hogy ezt nem tudatosan csinálja és hamarosan fel is oldódott és megölelt, megpuszilt és csak velem volt hajlandó aludni, de nehéz ezt így feldolgozni. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ezt most tudatosan csinálja és büntet, pusztán szívszorító látni, ahogy az érzelmeivel küzd – öröm, de egyben szomorúság a nélkülem töltött napok miatt, zavarodottság a sok érzelem miatt, amiket ebben a korban még meghatározni sem mindig tud, nem hogy kezelni.

Biztos ami biztos elutazás előtt a bölcsiben is szólni szoktam, hogy távol leszek pár napig, ezért ha nyűgösebb, akkor annak az az oka, de szerencsére nem szokott nagy baj lenni. Mostanában talán nekem nehezebb, ő már könnyebben búcsúzik el és a bőrönd pakolása közben is sokkal ügyesebb, nem nehezíti a dolgomat, megérti és elfogadja a helyzetet, mert bízik bennem és tudja, hogy mindig hazajövök és akkor újra együtt lehetünk – újra teljes a család. :)

Az elmúlt 3 hónapban csak egyszer kellett utaznom, ez is 2 és fél hónapja történt, így most újra izgatottan várom, hogy miként alakul majd a következő 2 utazás, ami most egy héten belül fog történni. Dackorszak kellős közepén azért rejteget meglepetéseket ez az időszak, de majd ezen is túl fogunk esni együtt. Szerencsére a férjem nagyon támogat és a mamira is bármikor lehet számítani, együtt biztosan meg fogják oldani azt a pár napot. Részemről pedig el kell engednem a nyomasztó érzéseket, mert akár tetszik, akár nem, nekem is kell néha egy kis távolság, hogy jobban tudjam értékelni a mindennapokat. Nem könnyű egy teljesállású munkahely mellett még egy dackorszakos kis lurkóval otthon, de ez a korszak is egyszer véget ér… vagy én tanulom meg jobban kezelni és egyszercsak majd minden könnyebb lesz. Addig is kitartást minden sorstársamnak, akik utazni kényszerülnek időről időre, családot itthon hagyva, egyedül. :)