Erre a kérdésre elsőre nagyon egyszerű lehet a válasz: enni, aludni, biztonságban és szeretve lenni – egész életében. Na igen, ennyire egyszerű lenne? Talán van olyan, akinek igen, de biztosan van olyan sorstársam, akinek mégsem. A lételemek megteremtése kulcskérdés, tekintve hogy egy aprócska kis lényről van szó, aki épp csak kibújt kényelmes kis kuckójából és most nyakába szakadt az egész világ, zajokkal, fényekkel, szagokkal és ismeretlen ingerekkel, amikkel nem tud mit kezdeni. Bár a születés utáni 2-3 napban az elsődleges igény az alvás, azért a kórházból hazatérve ez némileg módosul. A baba nagyjából kialudta a megszületés gyötrő fáradalmait, növekszik a kis gyomor, amibe egyre több hamit szeretne és alakul a kép, hogy itt valami óriási változások vannak, amiket meg kell most élni.

Egy kis segítség szakavatottaktól

A kórházból hazaérve másnap jött is a védőnő, hogy megnézze a legifjabb kis pártfogoltját a körzetében. Ahogy mindenki másnak, neki is nagyon megtetszett a kis krapek, persze nyilván minden újszülött aranyos és mindenki imádja, de a mi kisfiunkért valóban rajongott mindenki, aki meglátta. Mert az első szó, ami a mai napig is mindenki száját elhagyja elsőre: Cuki!!! Szerencsére a mi védőnőnk nagyon érti a dolgát, szereti a gyerekeket és az embereket, nagyon kedves és minden kérdésemre türelemmel válaszolt. Nagy segítség volt ez nekem, főleg egy pár napos kisbabával, aki azért elég nagy talány volt még nekem, első babás újdonsült anyukának.

Másnap megérkezett a doki néni is, akivel akkor találkoztam először. A védőnőtől már tudtam, hogy a mi dokinkkal nagy szerencsénk van, de ezt elsőre is éreztem, ahogy hozzáért és beszélt a kisfiamhoz. Persze ő is oda-vissza volt a kis macikánktól, ahogy ő nevezte – ez a becenév azóta is ráragadt a gyermekünkre. Orvosi szemmel nézve is minden rendben volt, így váltottunk pár szót a gondozásról is. Persze rengeteg kérdés volt a fejemben, hiába az elolvasott könyvek és szakirodalom, a valóság az, hogy hirtelen az ölembe pottyant egy kis emberke (na jó, azért volt némi szerepem benne, hogy ne csak úgy idepottyanjon!), akiről gondoskodni kell úgy, hogy korábban azért én nem voltam ebben túl gyakorlott.

Mielőtt bármit is kérdeztem volna megnyugtatott, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz és mindent jól csinálok. Ez érdekesen hangzott nekem, aki küzd az állandó megfelelési kényszerrel, nem is értettem hogy csinálhatok jól mindent, mert mi van ha hibázok valamivel vagy elfelejtek valamit…blablabla. Nem számít semmi, egy a lényeg, hogy azt tegyem, amiről azt érzem kell a babának. Az első két hétben semmi nem fontos, csupán az, hogy tegyek eleget a kívánságainak, etessem mikor kéri, úgy altassam, ahogy neki kényelmes és ne foglalkozzak azzal, mi lesz később. Ebben a korban még nem tudnak kialakulni örökre szóló szokások, a napirend, az evés, az alvás mind-mind állandóan változik, korai még ezen gondolkodni vagy előre tervezni. Sok kérdést gyűjtöttem össze és tettem fel a dokinak és a védőnőnek és ők mindketten türelemmel végighallgattak, válaszoltak, segítettek.

Biztonság és szeretet

Azt hiszem ezek azok a dolgok, amik miatt legkevésbé kell aggódni. 9 hónap együtt töltött idő után ez a két fogalom a legösztönösebb, ami egy anyában kialakul. Biztonság, hiszen közel 40 hétig óvtam-védtem babámat mindentől, figyeltem a fejlődését hétről hétre, napról napra, éreztem a kis mozgását a testemben, láttam a kis testét és hallottam a szívverését az ultrahangon – ezek után minden porcikámban éreztem, hogy vigyáznom kell rá minden egyes pillanatban. Nem tudtam még pontosan hogyan tegyem ezt és mi lesz a legjobb módszer, nem lehetett előre megtervezni vagy leírni, egyszerűen éreztem és kész.

Szeretet… ami ösztönösen alakul ki attól a perctől, hogy tudatára ébredünk az új életnek a testünkben, majd újra és újra a várandósság alatt, majd mikor életet adunk neki és először pillantjuk meg a gyűrött kis pofit és az elázott kis ujjakat, törékeny kis porcikákat. Amikor először rám nézett a gyönyörű kis kék szemeivel éreztem, hogy tudja ki vagyok, megfigyel tüzetesen és hallgatja a hangomat, ami odabentről kicsit másképp, de mégis ismerősen csengett. Hirtelen még sírni is elfelejtett, csak annyi hangot adott a megszületés pillanatában, amennyi feltétlenül szükséges volt. Nézett rám kíváncsian, csodálkozva, figyelt engem és láttam a tekintetében a szeretetet és a gondoskodás utáni vágyat. Ezeket az érzéseket szavakkal leírni nem is lehet. Ezek után hogyan is lehetne másképp, minthogy még hullafáradtan is, a szülés utáni fájdalmakkal küzdve szeretni, védelmezni tudjuk a kis csöppséget – mert ő is számít ránk minden pillanatban.

Evés és alvás

Eltérő vélemények és módszerek vannak a szoptatást illetőn, de valami mellett elhatározzuk magunkat, ami ha nem válik be kipróbálunk mást és majd az működni fog. Minden erről szól. Az első két hétre azt a tanácsot kaptam, hogy legyen igény szerinti szoptatás, mert még annyira kialakulóban van minden - a tejtermelés és a kicsi étvágya -, hogy ezzel rosszat tenni nem tudok. A kisembert elsőre az ösztönei vezérlik, az életben maradás, tehát enni annyit fog, amennyire szüksége van. Ha túlzásba viszi a kis mohó, akkor eszik amennyit tud, benn tartja és nem pazarol vagy max. visszaküldi a felesleget és kész, majd kialakul. Lényeg, hogy éhen nem fog halni.

Az első napokban viszonylag sokat aludt a picúr, ezért előfordult, hogy 4-5 óra is eltelt két evés között – de nincs az az Isten, hogy én az alvó babát felébresszem. Én annak a híve vagyok, hogy ha éhes, akkor a pocak jelez és ébredünk, a kórházban is ezt a tanácsot kaptam. (Ez alól egy kivétel van, ha extrém sokat alszik a baba és nagyon keveset eszik, ilyenkor folyadékhiány lép fel, amitől aluszékony lesz – mókuskerék. Akkor nincs mese, ébreszteni kell, etetni és pár nap alatt helyreáll a folyadékszint.) Amíg ez nem következik be, addig pihenjen a lehető legtöbbet, ébredéskor pedig majd befalja a maga kis adagját. Arra azért figyeltem, hogy a nappalt és éjszakát ne keverje össze: nem sötétítettem be nappal és fürdés előtt közvetlenül már nem nagyon engedtem elaludni, így megmaradt a normál napi ütem és csak 1 vagy maximum két alkalommal kelt éjjel. Így akkor evett, mikor éhes volt, hol 3-4 óránként, de azért az is előfordult, hogy másfél-2 óra után már aktívan jelzett a kis huncut, hogy „Anya azért ne lazsálj, kérem a jussomat!”, ilyenkor persze megadtam magam és teletömtem a kis pocakot.

Az altatás ekkor még nem okozott akkora gondot. Vagy a vállamon, mellkasomon pihegve nyomta el az álom, de legtöbbször a cicin aludt be, ami után édes alvás következett. Ha újra kezdeném sokkal többször hagynám a lágy spagettire puhult kis testét rajtam aludni, annál boldogabb és szeretetteljesebb érzés kevés van, mint amikor rajtam szuszog a kis pöttöm. Akkor persze igyekeztem legtöbbször letenni az ágyába, hogy megszokja a saját kis kuckóját és hogy kicsit én is tudjak pihenni, de azért pár nap után már úgy is tudtam aludni, ha ő rajtam feküdt. Nem volt mély alvás, de boldogan pihentető és ez volt akkor a fontos. Tele voltam még bizsergő energiával és rózsaszín felhőkkel, ráadásul volt olyan szerencsém, hogy a férjem az első két hétben végig itthon volt velem és rengeteget segített nekem.

Sírás – most mit csináljak?

Én az első időkben nagyon szerencsésnek mondhattam magam, picim csak akkor sírt, ha valami baja volt: éhes volt vagy álmos. Ezeket szerencsére könnyű volt kezelni, az első két hétben elég nagy volt a harmónia. Ha én esetleg mégis tehetetlennek éreztem magam, akkor jött megmentő Apa és megbüfiztette, elaltatta a kicsit, én pedig pihenhettem kicsit. Bevallom nemigen ismertem még a sírás különböző változatait az elején (néha még most is megfejthetetlen), mert olyan igazi éles, sikító sírásban nem igazán volt részünk. Általában az éhség miatt jelezte az igényeit, arra pedig gyógyír volt a cici, amin aztán édesen el is aludt. Ez persze egy végtelen huzavona volt, mert mindig akkor álmosodott el, mikor éhes is lett, ezért a cicin bealudt anélkül, hogy jóllakott volna, hiába ébresztgettem talpsimivel, piszkáltam a fülecskéjét, ha ő aludt, akkor nagyon aludt. Így mikor felébredt jól volt, de hamarosan újra megéhezett, majd elálmosodott és az egész kezdődött előlről. Nem volt rá megoldás, elmúlt így ez az időszak és hetek alatt beállt egy napirend (ami persze azóta már számtalanszor átalakult).

Olvastam egy nagyon jó könyvet, A bölcs babát. Abban leírja a szerző, hogy a babáknak szükségük van bizonyos mennyiségű sírásra, ezzel kiadják a stresszt magukból és a sírás után sokkal kipihentebbek és boldogabbak lesznek. (Ismerek olyan kislányt, aki az első négy hónapban rengeteget sírt, most egy éves múlt és nagyon vidám gyerkőc.) Ezt persze a sírás pillanatában elég nehéz felismerni, pláne ép ésszel kibírni, hogy a síró baba a karomban most akkor órákig fog sírni vagy most mi van, de ez az időszak is elmúlik. Nálunk is előfordult, hogy sírt a kicsi és nem tudtam mi van vele, ilyenkor szorosan magamhoz öleltem (általában én is sírtam vele, de én ilyen kis viráglelkű vagyok) és éreztettem vele, hogy mellette vagyok és nálam megnyugodhat. Belegondoltam, hogy nekem is jól esik kisírni magamból a bánatomat és odabújni a férjemhez, így kijön a felgyülemlett feszkó és sokkal könnyebben megy tovább a nap. A babáknál ez ugyanígy működik, bár nálunk erre azért nem volt sokszor példa.

Vajon mindent jól csinálok?

Természetesen olyanokat is ismerek, akik következetesen betartották a 3 óránkénti etetést az első naptól kezdve, akár ébresztették is a kicsit és az alvásra is szigorúan első naptól a saját ágyában szoktatták, nekik valószínű könnyebb is volt a dolguk az altatással, ezt mindenki maga dönti el és maga érzi. Mert bárhogyan is szoktatjuk a babát, ő azt fogja megtanulni, az lesz a rendszeres számára és a cél, hogy anya és baba egyaránt komfortosan érezze magát. Egy feszült anyukát érez a baba és ő maga is feszült lesz, sajnos ehhez nagyon jó kis radarjaik vannak a kis apróságoknak.

A baba életének első két hetében alakul ki az ősbizalom, amit ha sikerül megteremtenünk, azzal egész életére megalapoztuk Anya-gyermek boldog kapcsolatát. Ennyi idő a szülőnek is elég ahhoz, hogy örökre szóló köteléket fonjon a gyermekéhez és bármi is történjen a későbbiekben – fáradtság, ingerültség, dackorszak, kimerülés… -, a végén csak oda jutunk, hogy szeretettel neveljük és mindent megteszünk azért, hogy boldog legyen. Találkoztam olyannal, aki kinevetett, amikor ezt a szót kiejtettem a számon és gúnyosan hozzátette: „Na nesze Neked ősbizalom, amikor éjjel felkel és nem tudsz aludni!”, de ezeket az embereket nem tudom komolyan venni. Nem véletlen, hogy a hiszti vagy óriás sírás végén mégis hüppögve hozzámbújik és megszeret, vagy legyen szó bármilyen ételről elfogadja és örömmel megeszi, mert bízik bennem és tudja, hogy számíthat rám.

Az igazság az, hogy ma már én is azt tanácsolnám mindenkinek, amit nekem tanácsoltak lassan 10 hónapja: Igen, mindent tökéletesen csinálsz, csak hallgass az anyai ösztöneidre. Miért? Mert szimplán a babánknak nincs összehasonlítási alapja és ha vele vagyunk és mindent legjobb tudásunk szerint csinálunk, akkor neki az lesz a valóságos és az lesz jó. Mindegy ki más mit csinál, hogyan alakít napirendet, hogyan etet, altat, játszik, szórakoztat… a mi babánknak a mi tetteink jelentik minden jónak az alapját és nem fogják megkérdezni a másik újszülöttől, hogy „Héj, Nálatok Anya melyik oldalon hajtja be először a pelusodat?” Szimplán elfogadnak és szeretnek, mert mi mindent megteszünk – és még annál is többet. Felkelünk éjjel akárhányszor csak szólítanak, etetünk akkor is, ha esetleg fájdalmat okoz, cseréljük a pelust akár naponta tízszer, szórakoztatunk még fáradtan és fájdalmak között is, mossuk és vasaljuk az apró ruhákat, mossuk és sterilizáljuk az eszközeit, vigyázunk az étrendünkre, nehogy fájjon a pici pocak és még milliónyi „áldozatot” hozunk, mert ilyen az anyaság – csupa megalkuvás, önfeláldozás, munka és mellé tengernyi szeretet. :)

Látogasd meg saját honlapomat: www.gyerekkelavilag.hu