Tengernyi könyv szól babás-mamás témákról, hogyan neveljük a gyermekünket, mit és hogyan adjunk enni neki, hogyan altassuk, miként gondozzuk a mindennapokban és mi a legjobb a babának. Azonban nagyon kevés könyv szól arról, hogyan érinti az anyát a rengeteg változás, amire nem volt felkészülve. Azt mindannyian tudjuk, hogy nem lesz könnyű és sok helyen halljuk az elcsépelt figyelmeztetéseket, miszerint „aludj, míg lehet, mert később nem fogsz”, „nem lesz a gyerek mellett másra időd”, de a részletek általában tabunak számítanak. Mindez persze más-más módon jelentkezik a különböző embertípusoknál, de abban biztos vagyok, hogy valamilyen formában mindannyian túl vagyunk már kiboruláson, hisztin, síráson, kétségbeesésen… és még pár változó érzelmi hatáson.

Hogyan adod ki magadból?

Ezt az írást azoknak szánom, akik – hozzám hasonlóan - kétségbeesett lelkifurdalással próbálják túlélni a „kezdeti” nehézségeket, ami eltarthat akár néhány évig is hol könnyebb, hol nehezebb időszakokkal. Nem fogok tanácsokat adni, mert nem tudok és nem is akarok, ezt a harcot mindenki maga vívja meg önmagával, mert mindenkinek más segít. Célom az, hogy némileg megnyugtassam a hozzám hasonló típusú anyákat, azokat, akik bár nem mondják el senkinek, mert félnek az elítélő pillantásoktól, csendben ülnek a lélekrágó bogárral a mellkasukban, hogy „Milyen anya vagyok én?!”, „Miért nem tudok én is úgy gyereket nevelni, ahogy mások, ahogy azt kellene?!”…stb.

Szeretnélek megnyugtatni kedves otthon tépelődő Anyuka, hogy TE vagy a Szuperanyu!!! És nem vagy egyedül a dühkitörésekkel, sírógörcsökkel, végkimerülésben vergődéssel, feladás szélén állással, kétségbeesve segítségért fohászkodva valakihez, aki könnyít az életeden. Szuper vagy, mert tiszta szívből szereted és törődsz a babáddal legjobb tudomásod szerint, de húsvér ember vagy, aki „ha dolgozik, hibázik” és mellette agyongyötör a bűntudat, ha kétségbeesett maximalizmusod miatt dühbe gurulsz és kifakadsz. Szuper vagy, mert erőt és energiát nem sajnálva minden idődet arra áldozod, hogy a kicsinek mindene meglegyen: tiszta pelus, tele pocak, tiszta és fertőtlenített környezet (sterilizálás, mosás, vasalás, takarítás…), nyugodt alvás, biztonság, szeretet, kellő mennyiségű játék és szórakoztatás… és még sorolhatnánk. Szuper vagy, mert ezekkel a feladatokkal magadtól veszed el az időt, nem jársz annyit fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, még fogmosás és fésülködés közben is képes vagy a babát szórakoztatni, ha épp ébren van, délben még hálóingben pakolászod el a gyerekjátékokat, mert addig egy perc szabadidőd nem volt arra sem, hogy pisilni menj… És ha emellé becsúszik néha egy-egy őrült pillanat, hát úgy érzem férjen bele anélkül, hogy falnak szaladnánk a bűntudattól!

Mert legalább egy ember van még a Földön Rajtad kívül, aki mondott már olyat, hogy „Nem csinálom tovább, nekem ez nem megy!” vagy „Valaki vigye innen a gyereket, mert megkapja az első pofonját!”. Nem Te vagy az egyetlen, akinek hirtelen felindulásában kiszaladt a száján, hogy megüti vagy falhoz vágja a gyereket, majd ahogy kimondta azonnal zokogásban tört ki, hogy „Milyen anya az ilyen, aki ilyet mond egy aprócska gyereknek?” Nem verjük nagydobra, hogy van az a pillanat, mikor legszívesebben otthagynánk sírni a gyereket az ágyban, mert már egy órája küzdünk az altatással, de ő bár botladozik a fáradtságtól, mégsem alszik el semmilyen körülmények között, összevesztünk százszor, becsaptuk az ajtót, hogy akkor oldd meg egyedül és nincs többé anya, aki segít… mert mind szégyelljük magunkat ezekért a dolgokért.

Hallunk anyukákat, akik ordítottak már a gyerekkel, akik a pelenkázó asztalt ütötték dühükben, mert a gyerek csavarodik mindenfelé, miközben a kakis pelust szeretnénk kivarázsolni alóla, vagy olyat is, aki berepeszti az Ikeás asztal lapját a cumisüveggel éjjel, mert a gyerek nem éri be a vízzel, neki cici kell (ja pillanat, ez én voltam :) ), vagy olyat is, aki azt ordítja „Most földhöz vágom, ha nem hagyja abba!”, vagy azt meséli a játszótéren, hogy volt az a pillanat, mikor úgy érezte mindenkit kinyír maga körül, majd a gyereket és saját magát is… és még egyéb cifraságokat. De senki nem tette meg. Nem bántjuk a legféltettebb kincsünket, mert szeretjük mindennél és mindenkinél jobban és mert így szakad ki belőlünk a harag, a fáradtság és kimerültség. De még ezek hallatán sem tudunk megnyugodni és megszabadulni a bűntudattól, mert ilyen az a fránya anyai szívünk. Minden dobbanása a gyermekért szól, csak már annyira fáradtak, erőtlenek és kétségbeesettek vagyunk néha, hogy nem tudjuk kontrollálni a szavainkat.

De legyen bármilyen haragos összeveszés, kiabálás vagy sírás, amikor lehiggadva egymáshoz bújunk, mintha elfújták volna. Ő is megérti, én is megértem. Csendben magunkban mindketten ígéretet teszünk (legalábbis remélem a bánatos kiskutya-tekintete annak minősül), hogy alkalmazkodóbbak és toleránsabbak leszünk egymással, míg lezajlik a fogzás, szepara, mozgásfejlődés, dackorszak… és egyéb macerásabb időszak. Ami után talán Anya és Baba is nagyobb harmóniában élheti a mindennapokat, örömben és boldogságban, együtt fejlődve ki ebben, ki abban. Mert ha azt hisszük, a gyereknevelés csak a gyereknek hoz újat, akkor tévedünk. Én személy szerint napról napra tanulok valami újat, érzek valami szebbet-jobbat, tapasztalok az előzőnél is nagyobb kihívást – ez segít hasznosabbnak és többnek érezni magam annál, mint hogy 1 IQ-val almafázgassak a Kerekmesére - ahogy ezt vicces férjem megfogalmazta egy nap. :)

De hol húzódik a határ a harag és a tettlegesség között?

Napjainkban sok cikket olvasunk vagy látunk a hírekben, hogy az anya valamilyen módon kínozta vagy elvette gyermeke életét, miközben a környezete döbbenten áll széttárt karokkal, hogy „Ennek az embernek soha egy hangos szava nem volt!”. És számomra itt a kulcsmondat! Ezek az emberek a csendes őrültek, akik nem beszélnek, nem panaszkodnak, csak magukban őrlődnek, agyalnak, mígnem tragédiához vezet a sok kimondatlan gyűlölet. Ezért gondolom én azt, hogy azok az anyák, akik csapkodnak, szitkozódnak, dühöngnek kétségbeesésükben, de mellette mindennél jobban szeretik, sosem bántanák a gyermeküket.

Mert a sírás olyan anyának igazán szívbemarkoló, aki érez, aki törődik és aggódik, akit dühít, hogy nem tud maximálisan eleget tenni a gyermek igényeinek. Talán némelyikünk hangosabban, mint más nyugodtabb, kevésbé temperamentumos anyatársunk, de ilyen ez a világ, ettől lesz színes és változatos. Nem vagyok pszichológus és nem tudom, hogyan működik az emberi elme, de azt érzem, milyen az anyai szív. Nem tudom, mi jár a brutális gyermekbántalmazó ember fejében, de olyannal még nem találkoztam, aki tiszta szívvel neveli a gyermekét és ne mondott volna legalább egyszer olyat az életében, amiről azt hitte, „normális anya ilyet nem mond”! (Persze biztos olyan is akad, akinél ez sosem fordult elő.) És mindezen anyák gyermeke egészségben, boldogságban nő fel, csak néha megismeri anya erősebbik oldalát, ami visszatereli őket a helyes (néha talán kevésbé hisztis) útra.

Ez vagyok én is, aki mindent megtennék a gyermekemért, úgy érzem a szív a mellkasomban kicsi ahhoz, hogy elbírja a benne lakozó szeretetet, amit a kisfiam iránt érzek, viszont muszáj kiengednem a dühömet és néha csúnyákat mondanom ahhoz, hogy ezzel el is szálljon a bennem tomboló hurrikán. Gyorsan jön és gyorsan megy. Ha érzem, hogy kitörni készül, inkább bevágom az ajtót, leülök a kanapéra a nappaliban, kisírom magamból és szégyenkezve visszakullogok a gyerekszobába folytatni az altatást. Magamhoz szorítom a hüppögő gyermeket és érzem, ahogy ő is kiengedi a gőzt, majd szépen lassan megnyugszik, rám tapad és elalszik. Ilyenkor tudom, hogy bár dühödt pillanataimban néha azt mondom „most felvánszorognék a hetedikre és levetném magam szégyenemben”, de ahogy elszáll a lila köd azonnal rájövök, de jó, hogy csak a szám jár. Mert ennek a gyermeknek én vagyok a legkedvesebb a világon, aki nélkül biztos nem lenne olyan boldog, mint amilyen most.

Telnek-múlnak a napok…

És tapasztalatból mondom, hogy idővel jobb lesz! Átesünk a nehézségeken, az újabbnál újabb ismeretlen helyzeteken, megismerjük a sírás jelentését és megtanuljuk a baba nyelvét, amitől szépen lassan kétoldalúvá válik a kommunikáció anya és gyermek között. Túlesünk a gyerekágy időszakán, amikor még remegő kézzel pelenkáztunk, ápoltuk a köldökét, fürdettük a kis ernyedt testét, próbáltuk túlélni a virrasztós éjszakákat, kezeltük a hasfájást, küzdöttünk a szoptatás kezdeti nehézségeivel és a szülés okozta fájdalmakkal… és kezdődik a mozgás, játék, együtt kacagás, megérti néhány szavunkat, jobban alszik (amitől anya is kipihentebb és türelmesebb lesz) és szép lassan elkezdi megmutatni, mit szeretne. Persze ekkor jön a dackorszak, az állandó szétpakolás és a határok feszegetése, ami szintén nem könnyű időszak, de ekkorra talán már kitágítottuk kicsit a saját tűréshatárunkat és összeszedtük a bátorságunkat, hogy megmutassuk a kis csibésznek, ki az erősebb.

Van, hogy elveszítek egy-egy harcot és kap még egy kis banánt a telepocakba, kihozom a délelőtti sikertelen altatásból és elhelyezem még egy kis időre a szőnyegen játszani, míg elfárad, de a végén a háborút csak anya nyerheti. Mert legyen bármilyen akaratos, az üvegajtót nem törjük be, nem rágcsáljuk a laptop vezetékét és nem megyünk ki négykézláb a hideg teraszra. Legyen sírás-rívás-fogcsikorgatás, készítsük ki anyát a könyvek tépkedésével vagy az etetőszékből lehajított játékokkal, de anya lesz az erősebb és megtanítja a babát a helyes értékrendre és felneveli szépen a kis porontyot úgy, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott ember legyen. Mert ez az élet rendje. Semmi nem tart örökké, ahogy a jó dolgoknak, úgy a rosszaknak is egyszer vége és jöhetnek az újabb vidám, boldog pillanatok, amiket örökre megőrzünk szívünk mélyén. :)

Látogasd meg saját honlapomat: www.gyerekkelavilag.hu :)