Amikor az ember lánya olyan szerencsés, hogy eldöntheti, otthon marad -e a kicsivel vagy inkább bölcsibe viszi, még nem is látja be igazán, milyen szerencsés. Sok olyan édesanya van, akinek nincs választása, egyszerűen muszáj visszamennie dolgozni, hogy segítsen a megélhetésben és ennél borzasztóbb érzés talán nincs is. Nem azért, mert a bölcsi olyan rossz lenne, hanem egyszerűen az anyagi kérdés minden családban elég nyomasztó téma tud lenni, amikor arról van szó, meg tudom -e venni a szükséges pelenkát vagy tápszert a gyermeknek. A legújabb (2016. évi) jogszabályok szerint a szülő a gyermek 6 hónapos kora után visszamehet dolgozni, ami sok esetben gyötri meg az anyát lelkileg. Egy hat hónapos kisbaba még csak épphogy elkezd forgolódni, az előre haladottabb babák is még csak ülni vagy állni tudnak, ezért ilyen kicsi gyermeket anyaként másra bízni embert próbáló kötelesség. De ha megtaláljuk a megfelelő megoldást és magunkban is rendezzük a gondolatainkat, egész jól tud elsülni a dolog.

A szokásos lelkiismeret-furdalás…

Eredeti elképzelésem szerint két éves kora előtt semmiképp nem akartam bölcsibe adni a kisfiamat, valahogy az első pillanattól fogva úgy éreztem, nálunk jobban fejlődik a gyermek, mint vadidegen közegben, ahol nem tudom megölelni, ha bántódás éri, amíg nem tud beszélni nem tudja elmondani az érzéseit és így nem tudok segíteni rajta, lehetnek olyan gyerekek a csoportban, akik esetleg bántják vagy elnyomják, ő pedig 16 hónaposan még nagyon kicsi…stb., és ezek miatt a milliónyi külső ingerek miatt sérül a kis lelke, csalódik bennem és eltávolodik tőlem. Néhány hét után szerencsére rájöttem, hogy aggódásom teljesen alaptalan. Talán szerencsém van a gyermekemmel, aki nyitott, vidám, boldog, érzi a biztonságot és szeretetet, amiben nyilván 16 hónapig minden nap töretlenül része volt; szerencsém a gondozókkal, akik úgy bánnak vele (és a többi gyerekkel), ahogy én szeretném, kötődnek hozzá és a kisfiam is hozzájuk, szeretettel gondoskodnak róla és vigyáznak rá, tanítják-nevelik-fejlesztik.

Nem ítéltem el azokat a szülőket, akik egyéves korban már bölcsibe adják a gyermeket, de én elképzelni sem tudtam volna, hogy az épp önállóan járni tanuló kisfiamat ne tudjam minden nap figyelemmel kísérni, részt venni a fejlődésében, önállósodásában és vele lenni, amilyen hosszan csak lehet, lehetőleg legalább két évig. De az Élet közbeszólt: lehetőségem volt a munkahelyemen olyan pozíciót megpályáznom, amire mindig is vágytam. Hogy maga a pozíció eleve nagyon vonzott és mindig is ilyen feladatokkal szerettem volna foglalkozni, azt most mellékesen említem, ami még fontos volt, hogy kötetlenebb legyen a beosztásom. Ha szükséges inkább éjjel vagy hétvégén a délutáni alvásidőben fejezem be a fennmaradó munkát, amit hétközben rendes munkaidőben nem sikerül. Így ha bármi miatt otthon kell maradnom, akkor sem kell az első hónapokat táppénzen töltenem. Az egész folyamat szépséghibája az volt, hogy ez a munka nem várt meg novemberig, márciusban beléptem és elkezdtük a beszoktatást a 16 hónapos kisfiammal, amit azóta sem bántam meg.

A beszoktatás

Az első napokban borzasztó érzések kavarogtak bennem: milyen anya vagyok én, hogy 16 hónapos gyermekemet bölcsibe adom, én meg visszamegyek dolgozni?! Tipródtam és őrlődtem, hogy hirtelen megszűnnek a mindennapos 0-24-es együtt töltött idők, „lepasszolom” a kölyköt, hogy én dolgozhassak, pedig ő még olyan pici és szüksége van Anyára. A mai napig (3 hónap után) is néha elfog a bűntudat, amikor olyan cikkek kerülnek a szemem elég, hogy „Miért ne adjuk túl korán bölcsibe a gyermeket?” vagy „Milyen lelki sérülést okoz a nem megfelelő közösség a gyermeknek?”, de mire ezen írások végére érek, inkább csak dühös vagyok, hogy ezt emberek tényleg képesek leírni. Nekem ugyan nem volt kötelező visszamennem dolgozni, bár kétségtelen, hogy ha fél évvel később térek vissza az eredeti pozíciómba, akkor az egész biztosan hosszútávon nem működött volna gyerek mellett (persze mások meg tudják oldani, nekünk azonban nincs kéznél azonnali segítség), de ilyen kijelentésekkel még inkább bűntudatot kelteni olyanokban, akiknek nincs más választásuk?! Ilyenkor inkább megfogadom, hogy ezeket az írásokat nem is nyitom ki, ha pedig találkozom valakivel, aki ebbe a mondandóba fog bele, abba biztosan belefojtom a szót vagy csak szimplán faképnél hagyom.

Nem vagyok hajlandó szörnyetegnek érezni magam mindaddig, míg a gyermekemen végre azt látom, hogy tárt karokkal szalad a dadus felé és mikor elhoznám, még szeretne kicsit az új kis barátaival játszani. Amikor a bölcsi közelébe érve már ujjong és tapsol, a kapun belépve pedig már hangosan nevet és rohan előre, akkor megnyugszom: Kellett neki az új közeg, a társaság, a fejlődését segítő új elemek és emberek, mert ettől boldognak és kiegyensúlyozottnak érzi magát, mi pedig értékesebben tölthetjük együtt az időt és nem kell egész nap az aggódó figyelmeztetéseimet hallgatnia minden órában, hogy mit és miért nem szabad. Szakemberek foglalkoznak vele egész nap, akik tudják mikor kell rászólni, hogyan kell kezelni a fellépő problémákat és hogyan tanítsák meg önállóan enni, aludni, kezet mosni, elfoglalni magát…stb.

Az első két hétben zajlott erősebben a beszoktatás, amit én pokolnak éltem meg – hiszen nálam lelkiismereti kérdés volt ez a döntés. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam a gondozókban, pusztán annyira hozzánőttem a kicsihez, hogy minden távol töltött pillanat gyötrelem volt. Az első napokban csak 1-2 órát töltöttünk benn, együtt ebédelt a többiekkel kezdetben velem, majd nélkülem. Szó nélkül elfoglalta magát az új játékokkal, közben néha figyelt engem, hogy biztosan vele vagyok, de szépen lassan integrálódott és a dadusa is egyre közelebb került hozzá. Gyakorlatilag a második napon puszival búcsúzott Vivitől, ami nekem nagyon megnyugtató és jó érzés volt. Alapvetően is nagyon szeretgetős gyermekem van, ami segített abban, hogy ezt a helyzetet is nyitottan kezelje, így emiatt a kapcsolat miatt végképp nem kellett aggódnom.

Azonban a negyedik napon már ott kellett hagynom délelőttre a nagyfiút a többiekkel, mindezt úgy, hogy ő ne érezze, milyen nehéz ez nekem. Ahogy mondani is szokták, ez is Anyának nehezebb, a kicsi élvezi az új helyzetet és előbb-utóbb megtanulja, hogy Anya úgyis mindig visszajön. Néha-néha előfordult egy kis nyöszörgés, mikor elköszöntem tőle, de általában nem sírt sokat, jól érezte magát benn és így én is nyugodtabban mentem el arra a pár órára ebédig. Az alvásra a második hét végén került sor, addigra megszokta, hogy délelőtt elmegyek, de minden nap visszajövök. Ezzel volt egy kis pánikhangulat kezdetben, mert bár első nap nagy nehezen elaludt, utána sajnos egy hetet betegen töltöttünk otthon, ami felborította a sikeres beszokást.

Következő héten a betegség után 2 nap rémálom volt nekem, első nap sírva váltunk el, második nap szintén és sajnos nem is volt hajlandó ágyban aludni, csak a dadus kezében. Ekkor egyeztünk meg, hogy mivel otthon még rácsos ágyban alszik, megadják neki benn is a lehetőséget, hogy abban aludjon, így a biztonság érzet és a megszokás miatt hátha könnyebb az alvás. És lássatok csodát, harmadik napon megszűnt a kínlódás és végre jókedvűen töltötte benn a napot és el is aludt az ágyban, kis simivel és mesével. Igaz, hogy a mai napig is csak 40-50 percet alszik benn, de nincs szenvedés és vidáman ébred, eldumálgat, énekelget, cukiskodik az ágyában, nem zavarja a többieket. J

Itt szeretném megnyugtatni azokat a szülőket, akik szkeptikusak a bölcsivel, hogy próbálják meg a jó oldalát nézni a dolognak. Akármilyen korban is kényszerülünk bölcsibe adni a gyermeket, néhány dolog segít abban, hogy feldolgozzuk a különválást és elfogadjuk a jelenlegi helyzetet.

Mit tegyek, mielőtt bölcsibe adom?

• Amennyiben szeptemberi beiratkozás van, érdemes körülnézni a környéken, melyik bölcsi a legszimpatikusabb. Vannak nyílt napok, ahol meg lehet nézni, miként működik az adott intézmény és kik a dadusok. A dadusok személye kulcsfontosságú tényező, hiszen kisgyermekünk ezekkel az emberekkel fogják tölteni a nap nagyrészét és elengedhetetlen, hogy olyan emberhez kötődjenek, akikkel kölcsönös a szimpátia, az elfogadás és ahonnan csak pozitív élményekkel, tapasztalatokkal kerül haza a kicsi.
• Év közben a beiratkozás (legalábbis a mi esetünkben) legtöbbször elég bizonytalan, hiszen ha minden intézmény tele van, akkor csak abban az esetben van üresedés, ha valakit kivesznek év közben, esetleg bővítés van valahol. Nekünk szerencsénk volt, ugyan a bölcsi nincs túl közel hozzánk, bár még kerületen belül van, de maga a bölcsi nagyon szimptatikus és olyan dadust kaptunk, akinél jobbat nem is kívánhattunk volna. J
• Én néhány nappal a bölcsi előtt beszélgettem neki minden nap pár szóban arról, hogy hamarosan új közegbe mehet, ahol sok kisgyermek lesz, új játékok, új élmények. Persze nem szabad túlzásba sem vinni, hiszen ekkor még nem érti, hogy mi vár rá, felesleges előre „pánikot kelteni”, inkább egy kis figyelemfelkeltés kell.
• Immunerősítés! Sajnos számolni kell azzal, hogy a bölcsi – kiváltképp az első néhány, akár 6 hónapban – rengeteg betegséget hoz magával, ami szinte elkerülhetetlen. A megszokott otthoni légkör után bekerül egy új közösségbe, ahol akár 10-15 emberrel is találkozik egy nap, akikből legalább 1-2 orrfolyással, tüsszögéssel, köhögéssel megy bölcsibe. Ezzel sajnos nem lehet mit kezdeni, mert egy idő után az orvos már orrfolyással is elengedi a gyerekeket a bölcsibe, mert nem lehet állandóan otthon tartani, olyankor ugyanis már általában nem fertőző, de persze ez nem garancia. Vannak különböző készítmények, amikről a gyerekorvos ad tájékoztatást és felírja a megfelelőt, ha szükséges, ezek erősítik az immunrendszert és megóvják a mindennapos betegeskedéstől - remélhetően.
• Készüljünk fel mi is lelkileg! Talán csak én vagyok ennyire lelkizős (bár ahogy olvasgatok csoportokban, nem vagyok egyedül), de nekem nagyon nehéz volt az első pár hét/hónap. A beszoktatás alatt ráadásul, míg nem dolgoztam, rendszeres volt a pityergés, hogy vajon most mit csinál, nem keres -e, alszik -e rendesen, milyen a többi gyerek és mikor mehetek már érte. Ez teljesen normális, 16 hónapos együttlét után egymáshoz nőttünk és most bekerül egy idegen közösségbe, lutri a dadus személye (akivel nekünk hatalmas szerencsénk van!) és az is, hogy milyen gyerekekkel jár egy csoportba. El kell fogadni, hogy a féltve őrzött kis szemünk fénye új életszakaszhoz érkezett, ami (ideális esetben) nagyon jó lesz neki, új játékok, új emberek, gyerektársaság, új ingerek és ez csak fejleszti a személyiségét és szórakoztatja.

Ha még egyszer döntenem kellene…

Úgy érzem a lehető legjobb időben történtek a változások az életünkben. Ha újra döntenem kellene, hogy visszamenjek -e dolgozni és ezzel egyidőben bölcsibe adjam szívem csücskét, nem tennék másként – talán előbb elkezdtem volna az immunerősítést, de hát ezt nem tudtam előre, hogy tényleg minden második héten otthon kell maradni (vagyis nem gondoltam, hogy nálunk is tényleg ez lesz). Imádom a munkámat és örülök, hogy a kisfiam jó helyre került. Szereti a dadusokat, a csoporttársait, az új közeget és élvezi, hogy nincs bezárva a lakásba a megszokott napi rutinba. Minden nap kint van a levegőn, szívja magába az újdonságokat, tombol körülötte az újdonság varázsa, amitől minden nap fejlődik, változatosan eszik és közben én is nyugodt lehetek, hogy jó kezekben van, míg én dolgozom – ami egyúttal nekem is jót tesz, újra emberek között, több ingerrel és agyamat is újra több dologra kell használnom.

Persze nyilván a szerencse is benne van, hogy ennyire jó közösséget találtunk, ráadásul nem is volt választásunk, de nagyon elégedettek vagyunk. A betegségektől eltekintve eddig minden nagyon jól alakul, a kicsi emberkénk önállósodik, pohárból iszik, egyedül eszik, egyre többet beszél és már nagy ágyban alszik, de erről egy következő bejegyzésben olvashattok. J Sok sikert és kitartást kívánok minden szülőnek, aki a bölcsi mellett döntött (vagy nincs más választása), a gyermeknek csak javára fog válni és a fejlődésben is szárnyra kap majd. Csak legyünk mellette, támogassuk, figyeljünk a jelekre, amiket küld felénk (amíg nem tud rendesen kommunikálni) és szeressük minden pillanatban! J