Mostanában sok várandós ismerősömmel beszélgettem a közelgő születésről és néhányan aggódva kérdezték: Hogyan fogom életben tartani? Hogyan fogok boldogulni azzal a pici babával? Hogyan lehet kezelni az új helyzetet, hogy ketten maradok egy babával, aki még csak eszik-alszik? Bizony ezek igen gyakorta felmerülő kérdések a várandósság alatt és persze bennem is megfogalmazódtak hasonlóak. A válasz egyszerű: Anyai ösztönből! Menni fog minden, ha nem is egyszerűen, elsőre, tökéletesen, de sikerülni fog. Életben fog maradni az a törékeny pici élet, mert vigyázunk rá és minden rezdülésénél jelen vagyunk, hogy segítsünk. Sikerülni fog felnevelni, etetni, altatni, pelenkázni, minden igényének megfelelni. Nem a barátok lesznek az elsődlegesek és igen, kettesben maradunk a nap nagy részében egy kisbabával, akivel nem folytathatunk magasröptű beszélgetéseket, hanem lemegyünk az ő szintjére és azon fog járni az eszünk, eleget evett –e, aludt –e, kell –e tiszta pelus…stb. Nehéz lesz, de tele lesz boldog pillanattal, mert ez lesz a természetes, az új életünk.

Talán néhányak számára ijesztő ez a jövőkép, hogy az életünkben a fontos dolgok szerepét átmenetileg átveszik az olyan apróságnak tűnő kérdések, mint milyen pelenkát vegyek, melyik popsitörlőt használjam és mennyit evett reggel a baba, de a születés utáni pillanattól ez természetessé válik. Volt 9 hónapunk arra, hogy megszokjuk a szívünk alatt hordott kis élet jelenlétét és a szülés közeledtével egyre erősödik bennünk az anyai ösztön, ami segít életben tartani és megfelelően gondozni gyermekünket. Lehet, hogy ez az érzés nem mindenkinél kezdődik el akkor, mikor a baba megszületik, de eljön az a nap, amikor minden anya rádöbben, az élete gyökeresen megváltozott és szereti, óvja kis csemetéjét. Nem vagyunk egyformák, mindenkiből mást hozhat ki az anyaság, de az biztos, hogy az új élet megszületése nyomot hagy a szívünkben, még a legkevésbé érzelgős anyukákéban is.

Az érző anyai szív

Bátran kijelentem, hogy életem legcsodálatosabb pillanata volt, amikor a kisfiamat a megszületés pillanatában a hasamra tették és megpillantottam a pufók kis pofiját. Emlékszem arra a pillanatra, amikor rámnézett és mintha megnyugodott volna, hogy újra jó helyen van. A pici törékeny kis teste csupa mázas volt, de éreztem a puha bőrét az enyémen és ebben a pillanatban elmúlt minden fájdalom, amit az előtte lévő 8 órán keresztül éreztem. Ott volt a pici kis babám, akit annyiszor simogattam a pocakomban, akihez beszélgettem és éreztem a mocorgását odabenn, és most ott pihegett rajtam teljes életnagyságban – csodálatos érzés volt. Akárhányszor erre gondolok, melegség önti el a szívemet és hirtelen elszáll belőlem az érzés, hogy ez a gyerek néha hisztis, akaratos, 8 hónapig ébresztett éjjel és ilyenkor feledésbe merül a szülési fájdalom és a felépülés kellemetlen emlékei.

Én azok közé tartozom, akik nem tudják elrejteni az érzelmeiket, bennem pedig van bőven – sokféle, váltakozó és néha tomboló. Tudok nagyon boldog lenni, ilyenkor pár centivel a föld felett lebegek és hajlamos vagyok elpityeregni magam bármi apróságon, ami megható, de tudok nagyon szomorú és kétségbeesett is lenni, ez pedig szinte mindig sírással jön ki belőlem. Az anyaság pedig csak erősíti ezt a tulajdonságomat: néha úgy érzem elszállok a boldogságtól, máskor óriási düh tombol bennem, hogy újra fél órán át kell sétálgatnom vele fájó derékkal, mire elalszik egy órácskára. Pár nap múlva ünnepeljük kisfiam első szülinapját, de a mai napig könnyek öntik el a szemem, ha eszembe jut a születése. Az instabil lelkiállapot főleg a szülés után jelenik meg a legtöbb anyánál és teljesen változó, meddig tart ez az állapot. Én korábban is képes voltam elsírni magam egy megható rajzfilmen is, de a szülés óta néha még egy reklámtól is kicsordul a könnyem. :)

Sokszor elfog az érzés, hogy mennyire imádom ezt a gyereket, ez néha úgy is eszembe jut, hogy ő épp alszik és én tévét nézek, de valahogy kiszalad a számon: Annyira cuki ez a kismuki! :) Dacára annak, hogy mostanában egyre nehezebb vele, az állandó pakolás és az újdonságok felfedezése miatt egy perc nyugtom sincs, arról nem beszélve, hogy ha valamit akar és nem engedek, egyre erőteljesebben tiltakozik… mégis úgy érzem, a szívem nem elég nagy, hogy beleférjen az a szeretet, amit iránta érzek. Sokáig úgy gondoltam, hogy a gyerek és a párunk iránt érzett szeretet egyenrangú, nem szerethetem jobban egyiküket sem. Néhány hónapja azonban érzem, hogy ez nem így van. Bár a férjemet is végtelenül imádom-szeretem, a kisfiam iránt érzett érzelmeim - ha lehet - ezt is túlszárnyalják. És a férjem ezzel ugyanígy van. Nem szeretjük jobban a kisfiunkat a szerelmünknél – inkább másképp, de valahogy mégis úgy érezzük, ő a legfontosabb és legnagyobb kincs számunkra a világon. Talán mert még olyan kicsi, hogy még jobban kell szeretni és neki van a legnagyobb szüksége a szeretetünkre, nem tudom.

Az apukák azt gondolják, ők is legalább annyira szeretik a gyermeküket, mint az anyák. Talán ők így érzik és talán valóban a legerősebb érzelmekkel bírnak a kicsi iránt, ami tőlük csak kitelik. Én mégis úgy érzem, az anyai szeretetnél erősebb érzelem nem létezik. Nem tudom elfelejteni azt, hogy a saját testemből fejlődött ki az új kis élet, akit hónapokig kizárólag az én testemből tápláltam anyatejjel, minden percem és minden gondolatom, energiám az övé, a legjobban én érzem minden mozdulatát, szándékát, érzelmét és igényét. Vele vagyok 24 órában ébren és még álmomban is moccanok, ha pisszen egyet, percről perce látom a növekedését és fejlődését, látom a mozdulatain, az arcán ha éhes, álmos vagy tiszta pelus kell, ébredek ha ébred és meggyógyítom, ha beteg.

Az érzés, mikor végső elkeseredésében hozzám bújik és hüppögve megnyugszik a kezemben, mert én vagyok a végső megoldás minden gondjára… ezt csak az anyai szeretet tudja. Ilyenkor nem elég apa, nem elég senki más, csak anya kell! És szeret a gyerek sok mindenkit maga körül, kötődik apához és nagyszülőkhöz, rokonokhoz is, de az én kisfiam biztosan engem szeret a legjobban. Honnan tudom? Egyszerűen érzem abból, ahogy hozzám bújik, ahogy keresi az érintésemet, ahogy emeli a két karját és átöleli a nyakamat, beül az ölembe és a vállamra hajtja a fejét, megnyugszik bármilyen baj is történt vele. Ilyenkor úgy érzem elolvadok és ahogy kapaszkodik belém, szinte beleolvad a bőrömbe a kis teste. :)

A féltő aggódás

Aki hozzám hasonlóan mindent – sokszor feleslegesen – túlaggódó embertípusba tartozik, annak van egy rossz hírem: vár Rátok néhány megvalósult rémálom. Azt nem javaslom, hogy vetkőzzétek le ezt a tulajdonságot, mert magamból kiindulva tudom, hogy ez lehetetlen. Nem elég, hogy ezt magunkban hordozzuk évtizedeken át és együtt élünk vele minden nap, de ezután a várandósság alatt pirosra érik bennünk az anyai szeretet és a féltő aggódás gyümölcse és ebből lesz az, hogy néha önkívületi pánikba esünk egy-két (kisebb-nagyobb) baleset alkalmával. Az én kis csemetém alig 1 éves, de máris rohamosan kezdek öregedni a mindennapos aggódástól – konkrétan éveket egy pofira esés okozta vérző ajaktól vagy beütött buksitól, majd évszázadokat egy csúnya balesettől, ami 8 napon túl gyógyul. (Belegondolva, már legalább egymillió éves vagyok!!!) Hiába tudom, hogy ez vele jár, számomra ez nagyon nehéz része a gyereknevelésnek.

Hiába vagyok vele a nap minden percében, hiába állok mellette fél méterre, akkor is bekövetkezik, hogy a nagy játékban lefejeli az ágy sarkát, mászás közben megcsókolja a földet és felreped a szája, vagy magára rántja a vegyszeres üveget az asztalról és a sürgősségin kötünk ki vele, amit heteken át tartó otthoni ápolás követ. Neki nem fáj annyira, mert kiskorban hihetetlen gyorsan gyógyulnak a sebek, a kis szív fájdalmán pedig enyhít anya és apa milliárdnyi puszija és ölelése, de számunkra ezek az események borzasztóan fájdalmasak. Ott az aggodalom, hogy vajon meggyógyul –e a gyerek és közben nem érez –e fájdalmat és ott az önvád, miért nem vigyáztunk rá jobban. De ha mindig ott vagyok és a széltől is óvom, hogyan alakul ki a félelem- és veszélyérzet? Mi a garancia, hogy egy balesetmentes gyerekkor után felnőtt korában nem szenved –e végzetes balesetet, mert nem tudja milyen érzés nem biztonságban lenni? Nehéz kérdések ezek, amikre választ az élet ad majd. Addig pedig túl kell élni pár kisebb-nagyobb balesetet, amiből majd mindketten tanulunk: ő az óvatosságot, mi pedig azt, hogy lesznek még botlások, esések, puklik és zöld foltok, mert nem tudjuk mindentől megóvni. :)

Egy gyerek bizony lemondásokkal is jár

Sokszor szalad át az agyamon, hogy mit vállaltam – felelősséget egy új élet elindításához, felneveléséhez és az ezzel járó lemondásokra gondolok. A szoptatás alatti megvonások, nehogy fájjon a pocakja vagy allergiás legyen miattam, a fájdalmakra, amik a szülés alatt és után kínoznak, az álmatlan éjszakákra, a várandósság végén érzett fáradtságra és teherre, ami nyomja a testünket, majd az éveken át tartó önfeláldozásra a gyerek érdekében. Hónapokig kelsz éjjel szoptatni, ami közben fájdalommal jár (a szerencséseknek nem), nappal sem tudsz pihenni, mert minden energiádat leköti a kicsi és az otthoni teendők, bezárva tartod magad a négy fal közé, mert a régi (gyerekmentes) barátaid érdeklődése Veled ellentétben nem a gyerek köré orientálódik és közben úgy érzed, teljesen leépülsz agyilag, mert a felnőtt dolgok teljesen kiesnek a hétköznapjaidból. Nehéz ügy.

Mikor a bevásárlás végén a babakocsiban üvöltve reklamáló gyereket próbálod csitítani, miközben pakolsz, fizetsz és újra pakolsz, vagy mikor már annyira kimerült vagy félév után, hogy bármit megtennél egy átaludt éjszakáért, vagy amikor a századik fogzás elleni szert veted be és még mindig fáj az a kibújó fogacska, vagy mikor az izgága gyereket már képtelenség fekve (hiszti nélkül!) átpelenkázni… na akkor érzed, hogy a megtaláltad a saját tűrőképességed határát. Pedig nem! Ez a határ tolódik, tolódik és tolódik, Téged pedig ami nem öl meg, az erősít. Lemondasz a nyugalomban elfogyasztott meleg ételekről, a délutáni/hétvégi kikapcsolódásokról és a hosszú, nyugodt fürdésekről, a derékfájás-mentes altatásról… mert anya lettél, akinek első a gyerek. Megengedsz magadnak néha egy kis lazítást és rábízod a gyereket apára, a nagyszülőkre vagy bárkire, csak vigye, de az időd nagy részét azzal töltöd, hogy neki jó legyen és úgy fejlődjön, ahogy annak lennie kell – miközben magaddal alig foglalkozol.

Egy biztos, ha bárki megkérdezi, mennyire nehéz a gyereknevelés, azt mondom nagyon. Van olyan nap, mikor alig van kihívás és van olyan, mikor este hullafáradtan bólintasz bele az ágyba és azt kívánod, bár fellőnének a Holdra és ott maradhatnál egy hétig csendben, nyugalomban, mert már nem bírod tovább szusszal. És dacára ennek a sok belefektetett energiának, ami nap végére nullázódik bennem, mégis azt mondatja velem, hogy több örömet ad, mint nehéz pillanatot, mert az életemnél is jobban szeretem a gyerekemet. Bár néha kiabálok vele és otthagyom sírni félóra kézben altatás után az ágyában, mégis imádom, ahogy a kis nudli teste elterül rajtam ébredés után egy kis extra pihenés reményében; amikor már nincs kedve a földön ücsörögve játszani és kézen fog, hogy sétáljunk; amikor megijed valamitől és két karjával csimpaszkodik a nyakamba menedék után kutatva…és még sorolhatnám. Ezek a pillanatok teszik teljessé az életemet és adnak erőt a folyatatáshoz, mert a kisfiam számomra fontosabbá vált, mint a levegő. :)

Látogasd meg saját honlapomat: www.gyerekkelavilag.hu :)