Hónapokkal ezelőtt úgy éreztem, megérkeztünk a dackorszakba és egyre csak szakad a cérna, ennél lejjebb már nem lehet… úgy látszik tévedtem. Rá kellett döbbennem, hogy a néhai nyafogás, eseti minihiszti és a nem szó állandó használata (akkor még csak játékból) csak egy bemelegítő tréning volt, egyfajta ráhangolódás a későbbi valós dackorszakra. Hogy most hol tartunk? Azt kell mondanom az elején. Napi többszöri játszmák, alkudozások, néhai kezelhetetlenség és a határok folyamatos feszegetése – azonban sajnos nincsenek illúzióim, hogy ez még továbbra is csak a kezdet. Már nem a bemelegítés, abból már továbbléptünk – hanem inkább bevezetés a dackorszakba.

Miben nyilvánul meg?

Lássuk…

• NEM szó folyamatos használata. Sokszor csak játékból, bele egészen apa vagy anya arcába és nevetve elnyújtva, NEEEEEEM! :) Ez nagyjából számomra azt jelenti, hogy itt nincs nagyon helye szigornak, ha bekeményítek sírás lesz belőle. Persze az adott helyzettől függ, ami nem követeli meg a további tiltást, azt nem erőltetem, csak hiszti lenne a vége. Ettől függetlenül nem adom meg magam minden alkalommal, néha muszáj igenis ragaszkodnom ahhoz, amit kérek, mert nem szeretnék két év múlva arra ébredni, hogy elveszett a tekintélyem és a gyermekem önhatalmúlag azt tesz, amit csak akar. Ennek ellenére sokszor mégis megteszi, amit kérek, pusztán imádja használni ezt a szót. Ha mégis komolyan gondolja, annak néha vita vagy veszekedés a vége, de ha muszáj, akkor muszáj.
• Türelmetlenség, „AZONNAL MOST AKAROM!” viselkedés. Például? Apa kérek tojást/levest/teát/bármit. Ami szuper, hogy megmondja mit kér, azonban ez abban a pillanatban nyilván nem fog megvalósulni, mert idő kell, mire az a tojás/leves/tea/bármi elkészül. Ezt azonban sajnos ő nem érti meg, és ilyenkor nagyon résen kell lenni, hogy ne fulladjon végletes hisztibe az akarat. Általában elterelhető a figyelme addig, míg elkészül az áhított tojás (vagy bármi), de az is előfordul, hogy addig hergeli magát, míg végül már semmi nem jó és már azt sem hajlandó elfogadni, amit addig annyira akart.
• Saját akarat érvényesítése, teljesen ignorálva a szülők ellenjavaslatát. Gondolok itt arra, hogy mindegy mit adsz, mit teszel, mit kérsz, mit szeretnél, semmilyen egyéb opció nincs, csak amit Ő kitalált. Legyen az egy vacsora alatti kitaláció (nem jó ez a maci sajt, nekem egy másik kell a dobozból, aztán egy harmadik és egy negyedik, de nyilván egyiket sem fogom megenni!) vagy teljes ellenállás az alvással szemben, mindegy mennyire esik össze a fáradtságtól. Kérheted tőle, hogy ne nyomdázza össze az asztalt, vagy ne szedje a játékot darabokra, nagyjából annyit érsz el vele, mintha a falnak beszélnél. Néha megoldható, hogy kompromisszumot kössünk és vagy úgy csinálod, ahogy kérem, vagy elveszem és akkor a kevésbé rosszat választja, de ez kábé attól függ, hogy milyen kedve van, van -e szuperhold vagy úgy állnak a csillagok.
• Állandó játszmák, ellenállás, határok feszegetése. Amikor képtelenség időben elindulni valahová, mert most hirtelen nagyon valami mást akarok csinálni, vagy a márpedig biztos nem akarok most a gyerekülésbe ülni, esetleg a válogatás, hogy banánt kértem, majd almát, majd bedühödtem és egyik sem kell, inkább csinálom a cirkuszt! Lehet az játékból egy bújócska a bölcsiben ahelyett, hogy öltöznénk és mennénk, mikor már rég beleizzadtam a kabátba és százszor megkértem, hogy anya fáradt, menjünk már haza! Lehet az tiltakozás az alvás ellen (lásd egy órát sétálunk babakocsival, mert otthon már képtelenség délutáni alvásra bírni és ha végre elalszik és én ledöntöm az ülést, akkor azonnal ébredés, tiltakozás és teljesen elzárkózás onnantól már az ülve alvástól is), vagyis számomra téboly a köbön!
• Alvászavarok, evészavarok. Néhány hónappal ezelőttig megvolt az a pár hónapig tartó luxusom, hogy este megkapta a tápszert, majd gond nélkül betettem az ágyba és elaludt egyedül. Néha-néha előfordult, hogy kijött egyszer-egyszer és akkor visszavittem, aztán aludt is, azonban egyszercsak ez megszűnt és már csak úgy alszik el este, ha mellé ülök és kb. 20-40 percig ott vagyok és simizem, vagy énekelek, vagy csak ott a kezem, amit megölelhet. Az evéssel ugyanez, kér valami konkrétat, majd belecsipeget és vége, nem kér többet. Nyilván mivel a bölcsiben eszik rendesen, nem csinálok gondot abból, ha otthon 2 napig kevesebbet eszik, de ennél azért aggasztóbb a nappali nemalvás. Már kb. szombat reggel azzal kelek, hogy megint idegösszeomlást fogok kapni ebéd után, mikor 1 órába telik, hogy elaludjon (és néha azért alszik már el, mert kifárad a sírásban, ha összeveszünk).
• Csak még egy utolsót! És ez vonatkozik az esti pancsi előtti játékra, bújócskára, mesére, ipadezésre… szóval bármire. Bár ő maga kéri, hogy legyen ez az utolsó, teljesen kiborul, mikor az ötödik utolsó után tényleg vége a játéknak, bárminek. És hiába próbálunk mi terelni, játékosan kezelni, vigasztalni, általában hiába. Nem az volt, amit akart és kész, elszakadt a cérna.

Mi a megoldás?

Sok-sok fórumot, blogot, tanácsot és hozzászólást olvastam már erről a témáról, de őszinte legyek? Van az a szituáció, amire egyszerűen nincs megoldás. A türelemre, szép szóra, megbeszélésre irányuló tanácsok megbuknak, szimplán túl kell élni és erősíteni magunkban a gondolatot, hogy nem ez volt az utolsó rázós szituáció – sőt ez várhatóan lesz még rosszabb is. És persze felidézni magunkban a boldog, gondtalan, vidám pillanatokat, mikor puszik és ölelések tapadnak ránk, mikor gyöngyöző kacajjal és „szeretlek anyázással”, harmóniában telnek el pillanatok. Ezek segítenek visszakanyarintani a dühből, csalódottságból, elkeseredésből, szomorúságból, haragból és tehetetlenségből, ami úrrá lesz rajtam egy-egy komolyabb (vagy akár lazább, de tartósabb) hisztiből, ellenkezésből, tiltakozásból. Persze nem az adott momentumban, mikor a gyermek épp az idegeimet fűrészeli műanyag késsel…

Az adott pillanat kezelése számomra hatalmas kihívás, és sokszor érzem azt, hogy bár imádom ezt a kis makit, mégsem vagyok alkalmas arra, hogy épésszel felneveljem és megtanítsam mindenre, amire kell. Hiányzik belőlem a korlátlan türelem, tolerancia és a stresszhelyzetek helyén kezelése, ami nem pótolható azzal, hogy végtelenül imádom őt és bármit megtennék érte. Pontosabban pótolható, mert mikor egy-egy krokodilkönnyes hiszti után is hüppögve kapaszkodik rám, azzal bebizonyosodik, hogy mégis csak én vagyok a megoldás mindenre, mert végül csak nálam-velem nyugszik meg, csak ilyenkor úgy érzem, nálam jobbat érdemel.

És persze ott van a kínzó bűntudat, hogy ÉN miért nem tudok higgadt maradni, példát mutatva neki, hogyan kell helyesen kijönni egy hisztis/feszült szituációból és miért nem vagyok képes uralkodni magamon ahelyett, hogy borul a bili és jön a vita és a veszekedés. Persze mindenhol olvasom, hogy ez is normális, ennek ellenére jó lenne limitálni ezeknek a kiborulásoknak a számát… mondjuk a nullához közelire. Jó lenne ilyenkor egy vészjelző gomb, amit megnyomhatunk és hirtelen minden helyre áll. Nem kell azonnal, de ha nincs más megoldás jól jönne. Viszonylag nehéz megszoknom, hogy bár mindent megpróbálok, nem lehet egy kétévest észérvekkel meggyőzni vagy együttműködésre bírni.

A hangos szó senkinek nem jó, de bevallom van az úgy, hogy már mindent megpróbáltam: kértem, elmagyaráztam, eltereltem, nem foglalkoztam vele, ajánlottam mást helyette, bekeményítettem a hangom, bevetettük apát vagy bárki mást, mindezek ellenére sem történt meg az, aminek kellett volna (pl. fejezzük be végre a pancsit, mert már hideg a víz). Van az úgy, hogy az ő akarata merőben ellentétes a mi kérésünkkel és bármi történik, hajthatatlan. Ilyenkor jön el az a pillanat, hogy „Feszegeted a határokat? Na most jött el az a pont, mikor nincs tovább!” Ilyenkor jön a kádból kicipelés és a „beszéljük meg”, de nyilván ilyenkor érkezik egy adag hiszti, alkalmanként könnyekkel, aminek aztán vagy csapkodás, vagy hatalmas ölelés a vége. Hogy mikor melyik, az mindig meglepi. :)

És nyilván értem, hogy néha ő maga sem tudja, hogy mit akar, mit érez vagy nem ismeri fel a helyzet következményét vagy súlyát, de könyörgöm, én is ember vagyok, természetes igénnyel az alvásra, evésre, pihenésre és önálló akaratom megvalósítására (értsd szeretnék egyedül pisilni, nem 3 perc alatt zuhanyozni és néha csak leheveredni a kanapéra és nem gyurmázni akkor, mikor hullafáradtan hazaesek egy kiborító nap után). Az anyaság azonban tudom, hogy nem erről szól, be kell áldozni sokmindent, le kell mondani dolgokról és állandóan alkalmazkodni kell egy kis izgága diktátorhoz, aki nem ismeri azt, hogy NEM vagy később, mindennek úgy és akkor kell történnie, mikor ő azt elképzeli.

Van -e köztes megoldás? Azt gondolom igen! Igaz az anyaság alázat és lemondás, ez azért mégsem mehet a végletekig. A gyereknek sem kell egy enervált, kiégett, agyonstrapált anya, aki türelmetlen, ki van borulva és szolgaként érzi magát. Igenis meg kell tanítani arra a gyereket, hogy anyának is van igénye a nyugodt, normális életre, kell idő saját magára, ennie/aludnia/egyáltalán élnie kell és ha ennek az ára az, hogy néha keményebben kell odaszólni, akkor na bumm! Nem szeretnék olyan gyereket nevelni, aki mindig azt csinálja és akkor, mikor épp úgy tartja kedve, ezzel akár veszélybe sodorva magát vagy kárt tenni tárgyakban, esetleg figyelmetlenségből saját magában. Nem akarom elkényeztetni és elrontani azzal, hogy nem tanítom meg neki, vannak jó és rossz dolgok és van, amit nem tud irányítani, tanuljon meg együttélni vele, hogy nem lesz mindenki a szolgája és igenis nem engedheti meg magának azt, hogy meggondolatlanul cselekedjen vagy akarjon mindent, tekintet nélkül a következményekre.

Talán a kétéves kor nem az az időszak még, amikor mindent véglegesen meg tudunk tanítani, de úgy gondolom mivel már folyékonyan beszél és elég önálló, már a tudata is eléggé alakulóban van, most kell okosnak lenni. 3-4 éves korára ezek a mostani szokásai lesznek az alapok, és ha most nem vagyunk résen apával, akkor azon kapjuk magunkat, hogy az oviban már teljesen kezelhetetlen lesz. Ezt pedig nagyon nem szeretnénk. Essünk túl most ezen a nehéz időszakon, áldozzuk be azt, hogy nem mi leszünk az örökké mindent megengedő és állandóan megalázkodó fél, hanem néha igenis ellen fogunk állni az akaratának és meg fogunk küzdeni egymással. Mindezt azért tesszük, hogy később egy jólnevelt, kiegyensúlyozott, érzéseivel sikeresen megbírkozó gyerek legyen, aki bármiben számíthat ránk és megbízik bennünk, hogy jó döntéseket hozunk, ami rá is építő hatással van. :)

Ha tetszett a bejegyzés, kedveld az oldalamon és oszd meg barátaiddal. :)