Bevallom számomra az altatás okozta mindig is a legnagyobb problémát eddig – már lassan 10 hónapja. Rengeteg fórumon foglalkoznak ezzel a témával, alvásszakértők, babaklubok, mamaklubok, gyermekgondozók, védőnők, orvosok, nyílt fórumok és számtalan blog. Nem beszélve a kiadott könyvekről, a tévében látható riportokról, műsorokról, lehet hírlevélre feliratkozni, telefonos segítséget kérni… blablabla. Ki ismeri ki magát ebben a rengeteg információban? Erre most itt van még egy – gondolhatjátok most. Hát nem! Ez nem egy újabb „most elmondom a tutit, így altasd a babádat” jellegű írás. Számomra ez visszaemlékezés és egy kis pozitív lendület a továbbiakhoz, hogy ne felejtsem el, hogyan sikerül – és persze hogyan nem. Mert sok minden fejben dől el, a többiről a baba gondoskodik. :)

Hogy is kezdődött?

Az első két hétben volt a legegyszerűbb, a kicsimnek jó kis alvókája volt és viszonylag gyorsan elaludt – leginkább cicin. Ettől a sok alvástól egy idő után kezdtünk csapdába esni, a pocakba kerülő anyatej mennyisége csökkenni kezdett a rendszeres cicin bealvástól, így a baba aluszékonnyá vált a kevés folyadéktól. Eljött az idő, hogy többször kellett etetnem az ébren töltött időkben, ez nagyjából visszahozta a megfelelő folyadékmennyiséget, azonban rövidesen problémáim lettek az altatással. A gyermekágy időszakában mindent igyekeztem úgy csinálni, ahogy a kisfiam óhajtotta: igény szerinti szoptatás, kézben, cicin és anyán altatás, ugyanis ebben a 6 hétben azért én is még elég sok testi fájdalommal küzdöttem és bevallom ez volt az egyszerűbb út. Arról nem beszélve, hogy persze az ősbizalom kialakulása elvileg 2 hét, én azért tutira akartam menni és szerettem volna, ha a babám igazán kötődik hozzám és megszokja a „jólétet”. (Nyilván nem csak ezen múlik, de kezdő anyukaként akkor így gondoltam.)

Ezzel nem is volt baj, ám a kiskölyök olyan gyorsan hozzászokott a jóhoz, hogy azon kaptam magam, a kezemben ragadt egy gyermek és nem tudom letenni. A hatodik hétig ezzel nem is volt semmi baj, hiszen én akartam a kedvére tenni, de utána azért már elkezdtem aggódni, hogyan fogom erről a szokásról leszoktatni? Teltek a hetek és én sodródtam az árral, próbálkoztam volna az ágyban altatással, de esélytelen volt és sajnáltam őt, ahogy a kis picúr vergődik az ágyban és nem kényelmes neki ez az állapot, nincs anya, hiába a maci, ebben a korban még nem értékeli, csak anyaanyaanya! Próbáltunk Baby Mozart zenére aludni, pár napig gyorsabban is ment az alvás, de szép lassan visszatértünk a kiindulási ponthoz – vergődés volt az altatás. Hát megadtam magam újra és rajtam aludt. Csendben, moccanás nélkül, szétterülve rajtam ellazulva, mint a túlfőtt spagetti. Az első hetekben ha csak ledőltem a kanapéra és magamra fektettem a kis testét, viszonylag gyorsan el is aludt, ám lassan ez a póz már nem lazította el igazán és kellett valami ritmikusabb, hogy elaludjon. Így hát sétálgattam vele, ringattam és áttértünk erre a fajta altatási módra.

A nagy elhatározás

Az idő csak tovább pörgött, a gyerkőc súlya havonta átlagosan fél kilóval nőtt és mikor 5 hónaposan közel hat és fél kiló volt, a derekam és térdem romokban, kezdtem komolyan aggódni. Egyre inkább nehezek voltak a napok, az éjszakai kelések és nappali 3 altatás már az őrületbe kergetett, már ott tartottam, hogy rettegve mentem altatni, ami tovább gerjesztette a feszültséget a babában is – újabb mókuskerék. Már végső kétségbeesésemben az egyik népszerű babás oldalon kértem segítséget és reméltem, hogy onnan kapok valami épkézláb ötletet, mert az egyetlen oldal maradt, amit még elolvastam és néha segített is. Azzal azonban sokra nem mentem, szépen leírtam, hogy milyen a kisfiam, hogy már addig jutottunk, hogy kézben sem hajlandó elaludni, kizárólag cicin, mit próbáltam, mi volt sikertelen…mindent. Válasz: valószínűleg az én kisfiam csak így tud ellazulni, altassam nyugodtan cicin vagy dugjak cumit a szájába és majd egy idő után hátha elfogadja… Pffff! Ez ám a profi tanács! Arra már választ sem kaptam, hogy mit tegyek, ha a cumi csak még jobban felidegesíti és próbáltam ezerszer, nem fogadja el?! Kaptam egy sablonválaszt, amit rajtam kívül még nagyon sokan és ezzel le lettem tudva. Így újra magam maradtam, az utolsó lapot is kijátszva a segítségkérésben.

Ekkor jött az elhatározás: kezembe veszem a dolgot, nehogy már a nyúl vigye a puskát! Se éjjelem, se nappalom, az idegeim rongyokban, a babának sem jó ez a folyamatos feszkó az alvással, így eldöntöttem, hogy beszoktatom az ágyába. A doki néni javaslatára szépen egy kis lazító összebújás után betettem az ágyába és elkezdtem paskolgatni, simogatni – elaltatni. Persze volt ám 30 perc kínzó-gyötrelmes-keserves üvöltés, de kitartottam, még csak nem is idegesítettem fel magam, mellette ültem és csak simiztem a hátát vagy paskolgattam a fenekét, amitől épp csökkent a sírás hangereje. Végül hurrá, elaludt. Másnap már csak 15 perc volt, de sírás csak néhány percig, harmadnap 6 (azaz hat!!!) perc alatt elaludt sírás nélkül, csendben. Elfogadta, hogy ágyban van alvás, de anya mellette van és segít az elalvásban – győzelem!

Másnap azonban vidékre utaztunk a nagyszülőkhöz, ahol új arcok, új ingerek, kézben és autóban alvás… és az egész addig munkámnak annyi lett. Itthon újra kezdődött az egész tortúra, nem volt hajlandó elaludni az ágyban, egy órát küzdöttünk egymással óriási hisztivel, míg végül feladtam. Még párszor újra próbálkoztam, hiába. Érezte rajtam a bizonytalanságot és hogy uralkodhat fölöttem, zsarolhat érzelmileg – vesztettem. 6 hónapos körül volt és eljutottunk oda, hogy a napi két alvás már csak úgy ment, ha cicin altattam.

Új napirend, új megalkuvás

Ahogy egyre több „szilárd” ételt evett, egyre több folyadékot kellett volna innia, a vizet azonban nem fogadta el – én pedig nem vagyok cukros tea/gyümölcslé párti. Így a folyadékot anyatejjel pótoltuk továbbra is, amivel új rendszer lépett életbe. Pár hét alatt kialakítottunk együtt egy viszonylag állandó napirendet: a tízórai gyümi és az ebédre evett főzelék utáni cicizés alatt elaludt, ami kényelmes volt mindkettőnknek. Ő megnyugodott, szépen aludt délelőtt másfél-2 órát, délután 40-50 percet, én is nyugodtabb voltam, hogy nincs az idegtépő altatás és ezt így folytattuk tovább. Az autóban és a babakocsiban is el tudott aludni, ezen kívül ha vendégeink voltak vagy mi mentünk máshová, nem volt gond az alvással, félrevonultunk és kész.

Ez azért nem mehetett a végtelenségig, tisztában voltam vele, hogy ez már csak ideig-óráig működhet és lassan el kell kezdenem leszoktatni erről a szokásról. Egyrészt mert idővel el kell hagyni a napközbeni szopizást, másrészt ideje valami korához illő altatási módszert kitalálni – az oviban nem lesz mindig kéznél egy cici, ami segít az alvásban. Úgy döntöttem az augusztus eleji nyaralás után talán eléggé fel leszek töltődve ahhoz, hogy legyen energiám és kitartásom a változtatáshoz. Azt a pár hetet még szépen eltöltöttük ebben a napirendben, majd a nyaralás után próbáltam rávenni magam, hogy leszoktassam kisfiamat a nappali cicin alvásról. Ehhez sajnos épp kapóra jött, hogy 2 nappal a hazaérkezés után lebetegedtem és nem tudtam lemenni a kiscsaláddal vidékre a nagyszülőkhöz.

A végső leszoktatás

Eljött az első nap a babám nélkül, ami miatt sírtam, mert aggódtam az autózás miatt és hogy mi lesz vele nélkülem (meg persze velem nélküle!), de muszáj volt elengednem őket és itthon maradnom kicsit gyógyulgatni, pihenni, mert alig bírtam mozogni a láztól, így pedig nem sok hasznomat vették volna. Szerencsére semmi baj nem volt, a kisfiam szépen eljátszott, pancsikolt a kis mendencében és este szépen megdajkáltam őt. Másnap pedig kezdődhetett a kiképzés. Mi sem volt természetesebb, mint megragadni a lehetőséget, hogy előző nap csak reggel és este kapott anyatejet, így hátha már fel sem tűnne neki, hogy ezt folytassuk itthon is tovább.

És láss csodát, újabb győzelmet arattam! Délelőtt a tízórai gyümi után kapott egy kis vizet, majd elvittem őt aludni. Bár korábban nem voltam híve a besötétített szobának az altatás idejére, most úgy gondoltam kell valami jelrendszer számára, amiből tudja, hogy alvás következik. Bevittem a szobájába és szépen megbeszéltem vele a továbbiakat: Most szépen becsukjuk az ajtót, becsukjuk az ablakot, kicsit lehúzzuk a redőnyt és alukálunk egy kicsit, anya segít, jó? Bekapcsoltam a kis ventillátort, hogy ne legyen nagyon meleg nála, ez is adott egy kis alapzajt, és kezdődhet az altatás.

A férjem módszerét próbáltam, kicsit anyásabb verzióban. Sétálgatni kezdtünk pár lépést fel-le a szobában, közben úgy öleltem magamhoz, hogy az arca az én arcomhoz ért, így érezte az illatomat. Közben dúdolgattam egy kis Tente Baba Tentét, majd kis susogás (a férjem szerint sistergés) és 6 (azaz hat!!!) perc alatt nudlivá nyúlt a kezemben a kis teste és már aludt is. Egy óvatos mozdulattal befordítottam hasra az ágyába és kisunnyogtam a szobából. Másfél órát aludt a lelkem, egy mukk nélkül. Éljeeeen, sikerült! És ez így megy azóta is, már két hete, igaz kisebb zökkenőkkel néha, ha sokat evett vagy még nem annyira álmos, esetleg jön a fogacskája, de maximum 10-12 perc és alszik.

Hogyan tovább?

Hónapokig aggódtam, hogy amikor egyre nehezebb lesz, hogyan fogom a súlyos kis testet cipelgetni a szobában, de erre egyszerű a válasz. Ahogy nő, vele együtt erősödik a karom, hátam, lábam… nem egyszerű így sem a dolog, de legalább alszik és nem kell cicit bevetni hozzá. A babakocsiban, autóban továbbra is elalszik, ha vendégségbe megyünk, akkor ugyan küzd az idegen kiságy ellen, de olyankor magamon hagyom, leülök vele és mivel zajban alszik el, nem ébred fel sem a beszélgetésre, sem a tévére, sem másik gyerekre – ha igazán fáradt.

Egyelőre ebben maradtunk egymással, kézben altatom most is, de szépen lépésenként haladunk a cél felé. Közel 10 hónap van mögöttünk, voltak könnyebb, nehezebb és borzasztóan nehéz időszakok, közben sírtunk mindketten eleget, de hosszútávon ez sem marad így örökre. Szépen lassan át fogunk állni a napi egy alvásra és ahogy egyre nagyobb lesz és még többet mozog, játszik, egyre fáradtabb lesz és könnyebben elalszik majd – vagy nem. Ezzel most nem is foglalkozom, lényeg, hogy találtunk egy sokkal nyugtatóbb altatási módszert, ami köztes megoldás a megőrülés és a tankönyv szerinti altatás között, de most ez mindkettőnknek jó. Ébredés után óriási vigyorral az arcán ébred, általában dumálni kezd és onnan hallom, hogy ébren van, nincs sírás. Ezzel megint egy fokkal könnyebb lett az élet és vidámabbak a mindennapok, jöhetnek a megoldásra váró új feladatok.

Sok sikert – és kitartást - Nektek is az altatáshoz! :)

Látogasd meg saját honlapomat: www.gyerekkelavilag.hu