Első felvonás

Az elmúlt pár hétben beköltözött hétköznapjainkba az a fogalom, melyet a „szakirodalmak” úgy hívnak, szeparációs szorongás. Az idősebb generáció csak mosolyog ezen, vagy gúnyosan megjegyzi, mennyire túlmisztifikáljuk azt, amit ők anno csak simán hisztinek hívtak. Hmm… lehet benne valami, azonban aki már tapasztalta ezt a korszakot, az nagyon jól tudja, hogy ez a jelenség valóban létezik. Belegondolva félelmetes érzés lehet, mikor picurkánk ráébred, már nem egy test anyával, hanem ő egy kis önálló lény a nagyvilágban, aki még épphogy csak elkezdett egyedül mozgolódni, de a kis suta őzike még nem teljesen ura a saját mozgásának, így támaszra szorul. Ki más is lenne a legalkalmasabb erre, mint imádott anyuci, akihez bújni kell szorosan – bármi áron, hátha a korábbi eggyé vált állapot visszatérhet.

Amikor 6 hónapos kor után azt kezdtem tapasztalni, hogy kisfiam nélkülem már nem nagyon akar játszani és mikor eltávolodom tőle nyafizni kezd, már tudtam, hogy szepara lóg a levegőben. A doki azt javasolta, hogy passzoljam le a kölyköt minél többször, így nem lesz folyamatosan rám tapadva és ez majd segít neki abban, hogy az együtt töltött időt ne nyafogással töltse, hanem inkább örüljön nekem és értékelje a közelségemet. Erre sajnos vajmi kevés esély van, Apa dolgozik, a család nem lakik a városban, a barátok közül pedig vagy babások vannak, akiknek megvan a saját elfoglaltságuk saját csemetéjükkel, vagy olyanok, akik még nem szeretnének belekóstolni ebbe a területbe. Így marad a kettesben töltött idő és amikor az időjárási körülmények engedik, a játszóterezés.

Elsőre úgy tűnt ennyi az egész és bár nem egyszerű állandóan a gyerkőc közelében lenni – főzést és takarítást hátrahagyva, nem volt annyira vészes sírás, mint ahogy azt olvastam. Ez azonban az első felvonás volt, mondjuk úgy a bemelegítés. Csak egy csendes figyelmeztető, hogy: Anya itt vagyok, ne merészelj egyedül menni pisilni nélkülem és itt hagyni! A kajám legyen meg szépen, de én is ott akarok lenni, miközben készül!” – és egyéb ehhez hasonló gondolatok. Mivel akkor még csak forgolódni tudott és valamennyit elcsúszkálni előre-hátra, még ott tudtam hagyni a szőnyegen biztonságban, míg kiugrottam a mosdóba, ezt persze némi nyöszörgéssel és gyenge sírdogálással honorálta számomra. De ez még csak a kezdet volt.

A durva pánik

Már egyre inkább megszoktam, hogy sosem hagyhatom magára a gyermeket és ha mégis valami hirtelen dolgom támad, legalább a hangomat hallja, amikor bekeményített a kis krapek. Általában semmi problémája nem szokott lenni, ha idegen vagy új arcokkal találkozik, kiváltképp ha nevetnek rá és szórakoztatják. Így volt ez azon a napon is, amikor nagyszülőkhöz utazás alkalmával nem tudtam a kis családdal tartani betegség miatt. Első alkalom volt, hogy egyedül maradtam egész napra otthon, persze sírdogáltam is a kicsim nélkül – hiába na, nálam is beindult a szepara nagyban. Egész nap nem volt semmi baj, kisdedem vígan elvolt a nagyinál, kivéve mikor evés közben Face Time-on látott engem, akkor azért eltörött a mécses, de egyébként látszólag nem hiányoztam. Amikor hazaérkeztek délután volt nagy öröm, bár úgy éreztem én boldogabb vagyok, mint kicsinyem – annak ellenére, hogy azért örültem, hogy nélkülem is elvolt.

Azért másnap elkezdtem némi változást érezni, mintha ragaszkodóbb lett volna és mint kismajom csimpaszkodott rám folyamatosan, közben egyre inkább hallatta a hangját – nyöszörgött, nyafogott, majd egyre erősebben sírdogált. Ekkor már 9 hónapos volt és már ügyesen mászik, feláll, kapaszkodva sétálgat, szóval elkezdett egyfolytában utánam mászkálni és felhúzódzkodni rajtam, miközben kétségbeesetten nézett rám és pityergett. Eleinte le lehetett szerelni óvatosan, de kezdett napról napra egyre jobban ragadni és egy idő után oda jutottunk, hogy akárhová mentem 1 méteres távolságon kívülre, azonnal csattogott utánam, ráncigálta a nadrágomat és szeretett volna belém bújni – mindezt zokogva. Bevallom nem egyszerű az élet így, imádnivaló egy csimpaszkodó kismajom, aki mászik utánam és egyfolytában keresi a lehetőséget, hogy hol tudna hozzámérni, megnyalogatni az arcom, megdögönyözni, simizni, de azért mikor pisilés közben csattog utánam és a térdembe kapaszkodva sír, az már nem olyan vicces. Rengeteg energiát és türelmet igényel, utóbbiból azért elbírnék egy nagy adaggal valahonnan.

Hagyjam ragadni vagy engedjem el?

Mint minden egyéb témáról, erről is elég sokat olvasgattam különböző helyeket – kár volt. Több különböző oldal, több különböző vélemény, javaslat, okosság és rengeteg ellentmondás. Így maradtam annál a verziónál, hogy egyetlen oldalt olvasgattam minden témában, de elsősorban magam próbálgattam új utakat és feszegettem én is a kis csenevész határait – ahogy ezt ő is teszi velem nap mint nap. Előbb-utóbb csak megtanuljuk egymás nyelvét és sikerül napról napra sikeresebben kommunikálnunk egymással.

Amikor épp elkezdtem gyümit turmixolni, zöldséget pucolni az ebédhez vagy csak betenni egy adag mosást és kiskölyköm rákezdett a nyöszire, próbáltam különbözőféleképpen reagálni a szólításra. Az elejétől fogva megfogadtam, nem fogom naphosszat kézben cipelni a gyermekemet, egyrészt nem maradna épp porcikám, másrészt nem szerettem volna, ha csak így nyugszik meg vagy foglalja el magát. Ha kimentem a szobából folyamatosan beszéltem hozzá, olyankor kicsit csökkent a hangerő, ahogy figyelte az én hangomat, de nyilván ez a minihiszti intenzitásától függött. Volt az a pillanat, mikor már teljesen elvesztettem és csak az használt, ha kézbe vettem pár pillanatra és megnyugodott – mostanában inkább ez a jellemző. Ahogy növekszik, úgy nő és erősödik az akarata és úgy kezd egyre inkább ragaszkodni a saját elképzeléseihez, ami jelenleg az, hogy bármi áron megszerezzen és uraljon engem, a lehető legszorosabb testközelben.

Alapvetően nincs recept és hasznos tanács arra, hogyan bánjunk a gyermekkel anélkül, hogy több módszert kipróbálnánk. Amit megtanultam az eddigi 9 hónap során az, hogy minden esetben meg kell próbálkoznunk többféle megoldással, mert gyermekünk annyira egyedi, hogy képtelenség sablont ráhúzni – milyen unalmas is lenne, ha minden gyerek egy angyal lenne és mindenkinél ugyanazok a módszerek válnának be. Hová is vezetne ez?! Meg kell találnunk a közös hangot, mert fontos, hogy szeretetben éljük meg együtt a nehéz időket is. Bizony előfordul, hogy sokszor beadom a derekam, leteszem a főzést vagy egyéb más teendőmet, odakuporodom mellé a szőnyegre és egy kis összebújással befogom a száját, de sajnos az is megtörténik, hogy már annyira nem bírom elviselni a sírást, hogy összeveszünk, kiabálunk, majd könnyek között bújunk össze újra egy kis szeretet-töltődésért. Nagyon változóak ezek a napok és cseppet sem egyszerűek…

A megoldás kimondva viszonylag egyszerű, mindig azt tegyük, ami mindkettőnknek a legjobb, de persze ennek néha vannak korlátai. Olyan nincs, hogy mindketten feszültek vagyunk és majd a Baba enged, engednie mindig Anyának kell, mert a kis zsarnok bizony nem fogja feladni. Fontos, hogy a kis lurkó ne érezze rajtunk a vibráló feszültséget, de könnyű ezt mondani… ez mindig a saját habitusunktól függ. Van, aki egyszerűbben alkalmazkodik és akad, akinek nehezebb engednie. Ha úgy érezzük most sírni hagyjuk kicsit, mert nem bírjuk/akarjuk már cipelni magunkkal, akkor füldugó be, beszéljünk hozzá és siessünk mielőbb visszatérni hozzá, de választhatjuk a hordozókendőt/kézben tartást is, ezzel csendben tartva a kis hangoskodót. Akárhogyan is döntünk, ha ettől mindketten boldogok leszünk, csináljuk! És valahogy éljük túl, hogy egy bújós kiscica naphosszat simul hozzánk, néha vad kistigrissé változva. :)

Látogasd meg saját honlapomat: www.gyerekkelavilag.hu