Őszintén remélem, hogy eljön az idő, amikor erre a kérdésre tudni fogom a választ, de bevallom hősiesen, hogy ez az idő még nem érkezett el számomra. Sok „fogadalmat” tettem a gyerekvállalás előtt, hogy majd én így vagy úgy fogom csinálni, hogy minden tökéletes legyen, de igazán csak a baba megérkezése után tapasztaltam, hogy mennyire nehéz dologra is vállalkoztunk – amit egyébként csak úgy körvonalaznak előre, hogy nem lesz könnyű. Nyilván ahány ember, annyi különböző tapasztalat és ahogy az lenni szokott, az idő mindent megszépít. Utólag nem emlékszünk a nehéz dolgokra, csak tudjuk, hogy voltak, de mikor a környezetünkben valaki babát szeretne, nem azzal indítunk, hogy nyakába zúdítjuk a sok kihívást és rossz tapasztalatot, nem bizony. Visszaemlékezve talán ejtünk pár gondolatot ezekről is, de inkább árad belőlünk a sok boldog pillanat és egyébként sem szeretnénk energiavámpír módjára elvenni a kedvét senkinek a gyerekvállalástól, mert ha ez a folyamat annyira rossz lenne, akkor már rég kihalt volna az emberiség. Át kell esni a nehézségeken néhány év alatt, mert ez az élet rendje. Szeretünk korlátlanul, de néha többször elfáradunk és állunk tanácstalanul, hogy merre tovább? Ami nem öl meg, az erősít… Ilyen egyszerű lenne?

Mitől függ az együttműködés?

Rengeteg múlik a baba temperamentumán, milyen tulajdonságokat hordoz magában, mit örököl a felmenőktől, de sok függ attól is, hogy mit lát maga körül és hogyan éli meg a mindennapokat, mit ad számára a környezet. Ez bizony óriási felelősség, és persze ki másra is hárul ez a lehengerlő feladat, mint az anyára, aki otthon van a gyermekkel és próbál úrrá lenni a megoldásra váró feladatok sokaságán. Sokak szerint ennél jobb és könnyebb „munka” nem is kell – de nagyrészüknek vagy nincs gyereke, vagy tele vannak segítséggel a ház és a gyerek körül, esetleg annyira áldott természetük van, hogy meg sem kottyan számukra a tengernyi kihívás. Ezeket a „sokakat” azért betenném úgy 1 hónapra ebbe a mókuskerékbe a saját bőrömbe bújva és az idő letelte után újra feltenném a kérdést: Tényleg ez a legkönnyebb munka a világon? Mert lássuk be nyilván mindenki maga felelős a saját tetteiért és mindenkinek magának kell megoldania a saját helyzetét, de mi van akkor, ha az ember lányát olyan természettel áldotta meg a sors – és a felmenői, hogy mégsem képes minden helyzetben higgadt, laza, türelmes és következetes lenni?!

Az egyik nagyon kedves ismerősöm pár nappal kisfiam születése után azt a tanácsot adta, hogy a legfontosabb a helyzet elfogadása. És ez mennyire igaz is! Én eszeveszetten próbálok is így tenni, de mi van akkor, ha nem a helyzettel van a baj, hanem saját magunkkal? Ha valaki annyira meg akar felelni egy szituációnak, a környezetnek, a babájának, az elvárásoknak, hogy mellette gonosz pszichoanyunak érzi magát és már nem képes észrevenni saját magában a jót? „Fogadd el magad!”, vagy ha valami nem jó, akkor „Változtass!” – írják erre pszichológusok, szakemberek, fórumokon és blogokon tanácsolók – na de mindent, olyan rövid idő alatt?! Tényleg ennyire egyszerű lenne?!

Azért itt szeretnék visszakanyarodni oda, hogy mennyire fontos a baba temperamentuma is. Mert hiába lehetek én bármennyire önelfogadó és magabiztos, ha a babám mégsem akkor akar enni, aludni vagy bármi mást csinálni, mikor az időszerű vagy neki jó lenne, hanem teljesen önállóan úgy dönt, majd ő kezébe veszi a sorsát és irányítja az univerzumot, majd a fáradtságtól/éhségtől jön a hiszti és túlpörgés... És itt jön az újabb mókuskerék: a kisfiam ezt a remek erős önmegvalósító tulajdonságát TŐLEM örökölte, ezzel tükröt tartva felém, hogy „Nézd Anya! Megmutatom mit tettél a mamával, mikor ekkora voltál, most próbálj uralkodni rajtam, mikor én mutatom meg Neked, hogy is működik a világom!” Na tessék, ezt hívják öngólnak. Milyen jó is lesz majd ez a céltudatosság és kitartás úgy 18 év múlva, de most?! Számomra egy igazi gladiátorképző a jelen, ahol én vagyok az oroszlán, aki próbál erős lenni, de végül a mini gladiátor nyer és leterít… minden egyes nap.

Hol van a türelem?

Ha megtaláltam szólok. Ez a szó egész életemben végigkísért eddig, nem szégyellem bevallani, hogy egyike a gyengeségeimnek. És itt nem pusztán arról van szó, hogy kivárni valamit, ami rajtam kívülálló, hanem arról is, hogy milyen hosszú a megvalósításig tartó út, amit magam építgetek. Amíg aktívan dolgozó tagja voltam a társadalomnak – és most tekintsünk el ettől a mostani állásomtól, amit tele kifizetetlen túlórákkal anyaságnak nevezünk, addig sokat kellett dolgoznom azon, hogy ezt a hiányosságomat valahogy fejlesszem. Az utolsó munkahelyemen szerencsére ez elég jól ment, a cégpolitikának és a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően több idegtépő esetben úrrá tudtam lenni az indulataimon és az emberekkel is sokkal türelmesebb voltam, mint korábban – szerencsére az emberek többsége is ilyen volt, így ez elég erős motiváció volt, viszonylag kevés erőfeszítéssel. Többek között ez is kicsit hiányzik a munkából, de azért nem csinálnék vissza semmit és nem adnám csak ezért idő előtt bölcsibe a kicsit. Magam miatt nem – de ez egy másik téma.

Próbáltam különböző oldalakon utána olvasni, hogyan lehet fejleszteni az emberi türelmet. Nyilván mint minden témában, ebben is bele lehet fulladni az információtengerbe, legszívesebben letöltenék rá egy alkalmazást és kész, de hol van ebben a kihívás? Mert kihívások nélkül ebben nem lehetünk sikeresek. Nap mint nap érzem, hogy meg kell küzdenem magammal – és közben a kisemberrel, feszegetni a határokat és mikor már szakad a cérna, elengedni. Azért nem olyan könnyű ez, sőt! Személy szerint legnagyobb ellenségem a fáradtság, az éjszakai kialvatlanság. Ha éjjel „buli” van és a gyerkőc úgy dönt, hogy 2-3 órán át (vagy esetleg félóránként) hajnalig szórakoztat bennünket, akkor tudok igazán kilépni a saját testemből és elszállni valami távoli világba, ahol már nem is önmagam vagyok.

Mennyivel másabb a helyzet viszont, mikor a kisded alszik reggel akár 6-fél 7-ig (pl. ma reggel) és bár onnantól nincs alvás, mégis sokkal nyugodtabb és türelmesebb vagyok. Ha százhuszonötödik alkalommal kapcsolja ki a tévét vagy kezdi el a konyhában a tízliteres fazekakat magára rángatni, már nem dúvadként rontok oda és cipelem el, hanem odamegyek és megmutatom, milyen nehéz a fazék, amit a kis karja biztos nem bír el és magyarázom el higgadtan, kedvesen azt is, miért nem püföljük építőkockákkal a tévét. Ha ezt a bejegyzést tegnap írom, ahogy terveztem, akkor azt írtam volna le, ahogy toprongyos idegállapotban zombiként kántálom ezredjére is a gyermeknek, miért ne rángassa ki a konektorból a vezetékeket – de valószínűleg akkor most nem lenne mit olvasnotok, mert a blog célja az, hogy pozitívabban éljem meg a mindennapokat. A panaszkodást megtartom a nővéremnek, aki türelmesen végigolvassa a századik üzenetemet, majd jót nevetünk. Rajtam és a néha rongyokban lógó idegeimen. :)

Hogy hol a türelem? Biztosan minden emberben fellelhető, kinél mélyebben, kinél a felszínhez közel. Csak meg kell találni és ha megtaláltuk, el nem engedni. Bennem is megvan, tudom és érzem, találkoztunk már, megismertük egymást, csak néha mélyen elbújik és felszínre tör valami más. Fáradtság, elkeseredés, feladás közeli állapot – türelmetlenség. És én hajlamos vagyok engedi ennek az érzésnek, miközben kesergek azon, milyen nehéz is az élet néha. Ahelyett, hogy fogösszeszorítva elengedném a feszült idegállapotot és akár valami vicceset képzelnék a helyére. Mert az én kisfiam vicces kis pofa tud lenni, ha épp nem valami akarata ellenére való dolog történik – lásd tévés és fazekas incidensek.

Mi a megoldás?

Most jön az a fejezet, amire Tőletek (is) várok megoldást. Míg én csendben gyűjtögetem az erőt, önuralmat és közben gyermekem is edzi a mindennapjaimat, addig szívesen olvasok én is Tőletek pár gondolatot. Érdekelne, ki hogyan birkózott meg hasonló gondokkal, kinek mi vált be – vagy adott esetben mi nem, mert már nincs erőm, sem kedvem témába nem illő oldalak között kutakodni, míg rátalálok ezekre a sorokra, amik esetleg itt megjelennek – mert remélem megjelennek. Azt nem mondom, hogy itt várok megoldást, mert ez sem igaz. Magamnak kell megerősítenem ezt az oldalt, hiszen a saját hozzáállásomat és viselkedésemet csak én változtathatom meg, de örömmel látnék „sorstársakat” és olvasnék derűs gondolatokat a témában.

Tehát a kérdés: Ti hogyan lettetek – vagy nem lettetek – türelmes anyává?

Ha Titeket is érdekel ez a téma és szívesen olvasnátok több hozzászólást, akkor osszátok meg ismerőseitekkel a bejegyzést. Sztorikra fel! :)

Látogasd meg saját honlapomat: www.gyerekkelavilag.hu